Guba István: Bartók idézése
„…hisz messze zuhantál magadat vonszoló kereszt,
a szabadföld vendéges idegen kínjában szomorúbb, Te legszomorúbb.”
T.A. Guba István

Bartók Béla halálának 70. évfordulóján emlékezzünk a zenetörténelem legnagyobb magyar Géniuszára.
Guba Mari
Bartók idézése
Éjszaka! Mélységes feketemárvány- verem.
Könnyeim kerete. Gyöngysajtoló óceánvakság.
Szemem helyén remegő könny göbjeim ne csalogasd,
lihegő iszap-ágyad ne kínálgasd vádló ikreimnek!
Nem adom. A szemeimet nem adom! Gyökerük velőmben ér.
Gyöngyház- csontjaim nem adom!
Koponyám kristályvarrata nem neked reccsen,
ultrahangjaim szisszenve hasítják fekete húsod.
Föl, föl kéken – túli sóhajom, süvölts szédülve
szent tehetetlenséged iramában az Elefántcsont- Lelkűig!
Metsz át a korom kérgeit, utad roncsolja a szférikus üszköt.
Egy kicsi rést, csak egy tűlalagútat az égig; fúlni ne hagyj.
Már csak az ősi lehelet, az első, ment meg a számat gyűrő
szurkos pránarohamoktól, ínyem préselné fogaimra zománcnak;
eleven lakattá makacsít, arcbőröm csillámosra feszíti,
s maradok magmatikus bálvány két vállra vetemedve, ha nem jön a fény,
a megváltó fény, remény- fürösztő kegyelemkötelék,
búvárangyal szigonya, külső sötétben matató szonda,
szomjamra felelet; öklömet te oldozd, karom röpítsd fölém,
pásztázd aranydobogóján önfeledt áldozati piruetthez,
izzó gyémántcsapágy- perselye fújja füstarany fonalát örvényes táncba körém.
Jöjjön a téboly nélküli mámor, fehér lángban az oltár;
e perctől nincs titok előttem, titkolnivalóm sincs:
te tanítottál, Te Legfehérebb Mágus, az ősmagyarok lelkét idézted,
évezred gátja szakadt parasztok küszöbén,
hol nemzet süllyedhet el, voltál kámzsás árvízi hajós,
mohó aszkéta a szellem tűzében, fehér parázs!
Mennyi szikra csiszolt! Az ősforrás szűkszavú véneit
te szítottad, pásztortűz meséje felelet; lettél ámuló gyermeki fül,
emlékezet üvegpáncélos lovagja, törékeny apród, Árpád népének tiszta tükre,
leheletüket felfogó; szemed vonta homályba a pára, az életjel kicsapódó sebeiddé.
Századok nyilallását szublimáltad zenévé, keserve a fenséges Hihetetlen, kérve sikollyal
a semmi mögött bújdokló Szabadítót, hogy mulasztaná keserű poharunk tőled,
hisz messze zuhantál magadat vonszoló kereszt,
a szabadföld vendéges idegen kínjában szomorúbb, Te legszomorúbb.
A történelmi kálvária harmadnapját te sem értheted meg,
itt hagytad ikoni bolygónk: fölemeltettél az Ártatlanság Koponyahegyén.
Térdünket égető csontpor- szőnyegén, azóta benned imádkozunk tovább.
Személyes magassága a Létnek! Szellemed huzatában lendül nemzeti ima lugasunk:
Kodály Zoltán ezüst- szomorúfűz- haja;
zsámolynyi helyén veled könnyezte szakállát kárpáti bazalttá,
tömbrobaját hallani éjjel, amint szilajabb szédületre szigorítja a Kozmosz magyar örvényeit,
ostora metszett varázskő kék aurájában: a mesteri pálca,
a mindenkori pávátlan vármegyeházak rettenete; alkudna a Zsarnok:
fondorkodása párolja hasadtra szemét, rohan szűkölve az úri behemót,
Vakultan fölszántja még egyszer utoljára a tengert, a tajga is visszatagadja bűne helyére,
örökös patája hasítja a sírját: elnyeli balatoni rianás, buborék se kísérje.
Néma a látnoki táj: Csillagpanaszod törvénykezése betelt, földre hozott terhed föloldoztatott,
delejes csendben mozdulhat újra az élet:
feléd morajlik vulkáni pátoszban a hívás, ágaskodó világerők ásvány – tajtékban könyörögnek:
A hajszolt Csillagegyetem mennyeibb artériákból hárulj vissza az esengő őselemekre!
Hív a platánsor engesztelő hajladozással, szimatod elé bomlik a virág. – Nélküled balzsammá örvénylik a vér.
Itt vagy! Már tiszta forrásod zajlik ereimben.
T.A. Guba István
1966
„Nyílegyenes ösvénynek nevezik az archaikus- szakrális Tibet legmagasabb rendű szellemi útját….
Igen „nyílegyenes ösvény” Bartók Béla életútja is”
Demény János
1946


