…a magyar kézilabdázónők döntetlent játszottak volna Romániával…
A Magyarország-Románia női kézilabda mérkőzésen:
– Ha vezetőedzőnk, Rasmussen káromkodását nem hallják meg a játékvezetők, (- mint egyébként oly sokszor, amikor nagyothallók a bírók -), és nem kap 2 perces büntetést a csapatunk 3 perccel a mérkőzés előtt;
– ha a játékvezetők észreveszik, hogy a román játékos öt lépést tett meg az engedélyezett három lépés helyett (- a bírói tévedést a román vezetőedző is elismerte -), és 5 másodperccel a mérkőzés befejezése előtt nem fújják be a büntető dobást, akkor a románok elleni döntetlennel a magyar csapat a középdöntőbe jut.
Ebben az esetben sem lett volna elégedett a közvéleményt formáló média. Viszont valószínűleg nem a kudarc és a világvége hangulat került volna a sajtón keresztül a köztudatba. Nem a kudarcról, csalódásról szólna a média által irányított közbeszéd. Nem az edző fejét követelnék az újabb és újabb szakmai nyilatkozatok. Akkor tisztes helytállásról, tehetséges csikócsapatról, a jövő ifjú letéteményeseiről zengedezne a média.
A sportban sokszor az árnyék és fény apró mozzanatokon múlik. A nemzeti válogatott iránti általános érdeklődést az újságírók a tornák előtt felkorbácsolják. Általában a reális elvárást túlzott optimizmussal megspékelik. (Ezt történt például a Magyarország-Wales labdarúgó mérkőzés előtt is.) A kudarc után pedig beindul a kesergés és a hibáztatás. Ha győzünk, ha vereséget szenvedtünk ki kell aknázni a lapok példányszámának vagy a kattintások számának növelése érdekében.
Így dőlhet el néhány, röpke pillanat alatt, hogy a csapat, az edzők, a sportszövetség fantasztikus sikerkovácsok vagy éppen tehetetlen dilettánsok.
Jády György