Ring Magazin

Péntek, 2018. Jûlius 20.
Szöveg mérete
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Címlap Ütköző Megfagyott felszín mélyén

Megfagyott felszín mélyén

E-mail Nyomtatás PDF

szerencseskaroly 3Más fontos dolgok mellett a pihenés képességét sem sikerült elsajátítanom életem során. Nem lehetek ezzel egyedül, s meg is fogadom, hogy igyekezni fogok megtanulni, hogyan is kell ezt csinálni. Gyermek és ifjúkorban az ilyesmire az ember nem is figyel oda, leglábbis én nem emlékszem, hogy valaha is „pihentem” volna. Pedig rúgtuk a labdát öt-hat órán át kifulladásig, csavarogtunk erdőkben, városokban éjjeleken és nappalokon át. Éjszakáztunk koncertekről, színielőadásokról, filmekről jövet,- megdumálni, milyen is volt, amit láttunk-, bulik is voltak, éjszakai utazások vonatokon, meddő várakozások, hosszú éjszakai séták, amikor már nem járt semmi, csak a négyes-hatos. Aztán gyermekinket nevelgettük, valahogyan nem is igényeltük a „pihenést”, olyan természetes volt, hogy a Gondviselés elrendezi ezt, ha a szemed már alig bírod nyitva tartani, akkor küldi a segítséget: a társadban még lesz erő, s az anyában és apában mindig van még egy kis erő, talán ezért nem emlékszem az ilyen nagy pihenésekre. Lehet, hogy ez olyan mély ájulásszerű állapot, ami valami egészen másról szól. Valamiféle energia átadásról, azaz élet-átadásról. Pedig próbáltunk mi is, mint a „rendes emberek” pihenni: tengerparton is voltunk „nyaralni”, Várnában és az Adrián, de valahogy nem úgy sikerült, hogy pihenésként éltük volna meg. Be is ugrott miért! Mert nem voltunk fáradtak…
Most, hogy eszembe jutott ez a dolog, érzem, máshol lehetett a baj. A gondolataim már akkor közbeszóltak, de még nem zavart, hogy nem látogat meg a nyugalom. Az első sunyi hang, valahonnan mélyről azt suttogta, nincs erre idő! És addig addig suttogta, hogy megjelent a lelkiismeret furdalás. Ami aztán el sem hagyott azóta sem. „Itt fekszel a díványon, miközben dolgod lenne. Elolvastad már? Megnézted már? Megértetted már? Megírtad már? Elintézted már? Felkészültél már.” Mostanra tudom, hogy nem lehet elolvasni mindent, amit kellene, megnézni mindent, amit érdemes, megérteni minden összefüggést, emberi jellemet. Elintézni, semmit sem lehet, mert újabb és újabb elintézni valók gyűlnek, megírni pedig? Megírni azt, amit szívből és igazán szeretnél, bibliát írni, nem lehet. Vagy mégis? Hiszen most, ebben a percben is éppen ezt kellene tennem! Majd – jó esetben- lesz egy pillanat, amikor kiderül, hogy megírtam, amit lehetett, biblia nem lett, de benne volt a szeretet.
Ez a lelkiismeret-furdalás teszi lehetetlenné a pihenést. Mindig ott motoszkál, súgdos, ráncigál. Nem hagy megnyugodni, még a jól végzett munka örömébe is belepiszkál. Hiszen mit nem lehetett volna jobban csinálni? S ha eljutottam valahová, meg lehet állni? Eddig és ne tovább! Dicsőség, pénz, hatalom – sorolja bölcs barátom, ezektől óvakodj. Csak a hatalomtól tudtam magam távolt tartani következetesen, pénzre nekem is szükségem van, a hiúság pedig olyan ősi ösztön, amitől nem sikerült megszabadulnom. Eldobáltam már rengeteg elemét, de valami ambíció, valami csillogás utáni vágy még mindig ott ül a homlokomon. Mások is jártak már így, még az író emberek között is. Nem hajszoltam sem a pénzt, sem a dicsőséget, valami kevés így is jutott, de olyan kevés, hogy ebbe belefáradni mégsem lehetett. Csak az a lelkiismeret-furdalás, az ne volna. Hiszen néha bűntudattá erősödik, s azt már nehéz elviselni.
Másfajta hangok is duruzsolnak, állandó monotonon felróják nekem a megosztottságot, széthúzást. Az elmaradottságot, az indulatokat. Felróják a késszúrásokat, a vadkanok garázdálkodását, az önpusztító hajlamainkat. Felróják ez elmulasztott lehetőségeket, a rossz döntéseket, a kényszerpályákat. Rám olvassák költők korai halálát, a legnagyobb Napút festő tragikus végét, Kun Béla rémuralmát, Prónay Pál „túrázását”, a folyton bólogató király megalázását. Felróják a nyilas és kommunista diktatúrát, a vészkorszakot, a mindenféle „megtorlásokat”, „számonkéréseket”, s még azt is, ha elmaradtak. S rajtam kérik számon sosem lankadva, hová lett a föld, a lakás, hová lett az a régi szép élet, a siker, az ifjúság, hová lett a haza és hová a szeretet.
A felelősséget vállalnom kell, nagy teher, cipelem már régóta. Önként nyúltam érte, szívesen letenném. Valójában ezen ügyködöm ezer éve: megszabadulni a nyugalmat zavaró terhektől, szép szóval, érvekkel elcsendesíteni az állandó duruzsolást. Megpihenni végre. Csak egy napra, egyetlen órára felszabadulni. S felelni a dühödt duruzsolóknak szép, keserű szavakkal. Lennénk mi egységesek, nem széthúzóak, s kár, hogy nem vagytok velünk. Mert nem vagytok velünk, s ha úgy érzitek, magatokra maradtok– bár szívetek mélyén csatlakoznátok már –, ezért nem ránk kellene haragudnotok. A harag elvakít, s ezért az örök indulat. Ezért a merénylet, a halántékhoz szorított pisztoly, ezért az örök szemrehányás, a labancos árulás. Rettenetes dolgok történtek velünk a múlt században, a sérelmek százada volt az. A sérelmeket nem lehet és nem is szabad rangsorolni. Az én sérelmem, a te sérelmed… Szinte nincs olyan rétege a társadalomnak, nincs olyan etnikum, olyan vallás, csoport, család, akit ne ért volna sérelem. A döntő mégis csak az, hogy képesek vagyunk-e feldolgozni a sérelmeket, s aztán a nagy célok érdekében közös nevezőt kialakítani. Képes-e a nemzet erejét, tehetségét a jövő érdekében megőrizni és megújítani. A sokfajta sérelmet képesek leszünk-e - mégha egymásnak okoztuk is azokat – az igazság és a békesség jegyében kezelni. A múltat nem feledni kell, bűnt bűnnek kell tudni, de rabjává, túszává sem szabad válni semmiféle bűnnek. Mert az a bosszú, s a bosszúra építeni semmit nem lehet.
Ahogy egy ember, úgy egy nemzet, egy ország is vágyhat egy pihentető délutánra. De nincs kegyelem. Egy nemzet fülébe az egész világról duruzsolnak. Számon kérik, a lelkiismeretére apellálnak, fenyegetik, zsarolják, sarokba szorítják, kényszerpályára taszítják. A nagy halak akár fel is falhatják. Nem tudunk terepszínűvé válni. Képtelenek vagyunk rá, ezt még Kádárnak sem sikerült elérnie, és itt a Kárpát-medence közepén talán nem is lehet. Meg hát még mindig élénken él bennünk, hogy valaha nagy hal volt errefelé Magyarország, mégha a végén tandemben is Ausztriával. Nem lehet megpihenni. Nehéz ezt elfogadni. Feszül a húr, s feszíteni is kell, különben a versenyben lemaradunk, de arra is vigyázni kell, el ne pattanjon az a vékony szál, amin egyensúlyozunk.
Egy nemzet nem fáradhat el soha. A miénk hatalmas pofonokat kapott, csak a huszadik században hármat, s egy olyat is ráadásnak, amikor a játszótárs kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de közben behúzott egyet. Láttunk már ilyet, még futballpályán vagy ringben is. Megszédültünk 1918-ban, ki is használták. Bennünk maradt az ütés 1945-ben is, no meg a bíró hatnál kiszámolt. Nehezen álltunk fel 1956 után, inkább már kitértünk az ütések elől, kétrét görnyedve, de azért várva a nagy alkalomra. El is indítottunk a jobbot 1989-ben, de az ellenfél elhajolt, aztán azt vettük észre, hogy megint az ő kezét emeli magasba a bíró. Alig tudtuk magunk kifújni.
Most már meg kellene tanulni egy kicsit pihenni. Megbecsülni a pillanatot: lám béke van. Béke van. Csak tudnánk már megbékélni magunkkal. A sérelmeken felülemelkedve keresni a közös értékeket. Nekem is könnyebb lenne, hiszen elfáradtam. Pihenni egy kicsit. Mezőn céltalanul bóklászva, árnyat adó fa tövében elpilledni. Kulacsból vizet inni. Csak bámulni a víztükröt a Balatonnál, barátokkal régi filmekről beszélni, zenekarokról, versekről. Zenét hallgatni, s most meccset nézni, anélkül, hogy duruzsolnának a sunyi hangok: erre van időd? Csak úgy kedvtelésből újraolvasni Plutarkhoszt? Ember! Mit képzelsz? Térj észhez!
Pihenni kell, mielőtt jön az örök nyugalom, üzenem ezt mindenkinek, aki még sohasem pihent. Hogyan kell csinálni, még mindig nem tudom, de azt már igen, hogy az életünk tényleg olyan, mint a folyó: folyton folyik. Mint a vér az ereinkben. És tényleg naponként halunk meg, s az újjászületés hiánya lesz az örök nyugalom. Talán csak trükk az egész pihenés, mint mikor megfagy a folyó felszíne, s közben a mélyben ott surran maga az élet.

Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap


(3 értékelés)
 

Megjelent az A Mi Otthonunk júliusi száma

cimlap 2018julius 

Bővebben az Otthon rovatban

Média a médiában

02.ecs.mediacimlap02.fz.mediaringor ring01.kg.media01.orkeny.media04.mzmedia

A sajtót, a nyilvánosságot és a valódi sajtót egyre inkább háttérbe szorító közösségi platformokat vettük nagyító alá összeállításunkban. Mi a hír, mi a vélemény és hol szentség, azaz a hitelesség. Hihetünk-e még a médiának? Kinek, minek, hogyan, miért, mikor? Az újságnak, a tévének, a világhálónak, a közösségi oldalaknak? Erre kerestük a választ. A fotókra kattintva tallózhatnak cikkeink között.

Hányan olvasnak bennünket?

Oldalainkat 424 vendég böngészi

bav logo kicsi banner