Ring Magazin

Hétfô, 2017. December 18.
Szöveg mérete
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Címlap Kultúra KULTÚRA Fiatal tehetségek 3. rész - Katzer Attila

Fiatal tehetségek 3. rész - Katzer Attila

E-mail Nyomtatás PDF

Egyre népszerűbbek napjainkban a hegyekbe invitáló túrák, hegymászások, Via ferráták (a Via ferrátáról is szóló korábbi írásunkat lásd itt). Mi mozgatja az ezekre vállalkozókat? Vajon a hegyet legyőzni, vagy megismerni kell? Mennyire veszélyesek ezek a sportok az elmúlt időszakok balesetei függvényében?  Ilyen és hasonló kérdésekről beszélgetek személyes példáján keresztül Katzer Attila magashegyi túrázóval, aki legutoljára Grúziában és Iránban is járt.

 

Hochschwab (2277 m), Ausztria (fotó: Kulcsár Géza)

 

Mikor kezdtél el túrázni, és miért?

 

 

Már általános iskolásként turisztika szakkör és vándortáborok keretében a környéki majd távolabbi belföldi hegységekben jártam. Középiskolásan teljesítménytúrákra kezdtem járni, ahol meghatározott időn belül, útközben több ellenőrzőpontot érintve kell teljesíteni a megadott távot. Az első teljesítménytúrám alkalmával egy barátommal a Lepke 25 kilométeres távjára akartunk menni, de reggel esni kezdett, így a társam indulás előtt lemondta. Mivel én már össze voltam pakolva, elmentem egyedül. Esett kicsit, de túléltem. Aztán, mint a drog, bevettem és nem tudtam leállni, azóta rendszeresen űzöm a túrázás valamelyik fajtáját.

Az első magashegyi tapasztalatomat a Magas-Tátrában, Szlovákiában már egyetemistaként szereztem. Néhány éve Via Ferrátáztam is, ez mostanában a magashegyi túrák miatt háttérbe szorult.

 

Attila Katzer fényképe.

HTL-Steig, Hohe Wand, Ausztria
(fotó: Sóstai Ádám)

 

Az elmúlt két évben Grúziában és Iránban is túráztál társaiddal. Hol jártatok pontosan és melyik jelentette számodra a nagyobb kihívást?

 

Azzal kezdeném, hogy sohasem csak a túra érdekelt, hanem a megszervezése is: hogyan jutok oda, hogyan jutok haza? Szerencsére kialakult egy néhány fős baráti társaság, akikkel együtt járok magashegyi túrázáka, manapság velük szervezem az utazást. 2016-ban Grúziában, a Kaukázus-hegységben állhattam három társammal a Kazbek-csúcson, 5047 méteren. Ezen a hegyen sok jég, hó és gleccser található még nyáron is – ami egy tapasztalt túrázó számára nem meglepetés. Leginkább az Alpok-beli 4000 méteres hegyekhez hasonlítható.

Kazbek (5047 m), Grúzia (fotó: Győrfi Boglárka)

 

Idén pedig az iráni Damávand 5671 méteres csúcsára jutottam fel hat társammal. Ez volt számomra a nagyobb kihívás, mivel itt megviccelt a környezet. Az európai túrázó számára szokatlan meleg és száraz magashegyi levegő mellett még kéngázos kitörések is kísérik a kialudt vulkán csúcsára vezető utat, egyre feljebb haladva egyre intenzívebben. A szokásos hideg, nedves, és persze kénmentes levegőben nem lett volna problémám, de így folyamatosan lelassultam, és több alkalommal is lemaradtam a többiektől, le kellett ülnöm, és majdnem álomba is merültem, ami nagyon veszélyes egy ennél jóval magasabb hegyen. A csúcsot látva azonban elszállt minden fizikai nehézségem, és rohamléptekkel közelítettem meg. Lefele menet se volt többé fizikai problémám, csak az időjárással gyűlt meg a bajunk.

Damávand (5671 m), Irán (fotó: Győrfi Boglárka)

 

Vegyük sorba a két országot! Milyennek találtad Grúziát?

   

Grúziában a kulturális sokk számunkra kimerült a közlekedés spontaneitásában, valamint az orthodox egyház számunkra meglepő jellegzetességeiben. Az ország képe elhanyagolt, annak ellenére hogy a táj szép. Hozzánk hasonlóan orosz megszállás alatt állt az ország, és a kivonulás után az épített környezetet elhanyagolták, így a lepusztulás sorsára jutott. A saját házaikra sem figyelnek eléggé, mégis úgy vettem észre, hogy az átlagember boldogabban él ott, mint Magyarországon.

Piac Kutaisi-ben, Grúzia (fotó: Győrfi Boglárka)

 

Grúzia egy kicsi ország, így a legnagyobb részét a városok között taxival be tudtuk járni a tíz napos nyaralás során.

 

Jól sejtem, hogy Iránban már nagyobb kulturális sokk ért titeket?

 

Igen, elsősorban a vízumkérés procedúrája során. Az Iráni Iszlám Köztársaságba való belépéshez vízumra van szükség, melynek megszerzéséhez 2017-ben a nagykövetségen való személyes megjelenésre, 60 euróra, határozott fellépésre és feddhetetlen múltra volt szükség - ami ebben az esetben az izraeli pecsét nélküli útlevelet jelenti. A vízumigénylő-lap okozta rémület után (többek között meg kellett adni a munkáltató elérhetőségeit, és a túratársakhoz fűződő kapcsolatot) minden úgy ment, mint a karikacsapás. A nagykövetséggel való előzetes telefonos egyeztetések során a legfőbb problémának az bizonyult, hogy nem foglaltunk előre szállást Iránban, mert hegyet mászni mentünk, így nem tudtuk, hogy pontosan mikor és hol fogunk aludni. Személyes megjelenésünkkor ezt már egyáltalán nem nehezményezték.

Shah mecset, Isfahan, Irán (fotó: Győrfi Károly)

 

A leglehetetlenebb küldetés Iránban a pénzváltás volt. A nemzetközi repülőtéren fejenként 100 eurót engedtek helyi fizetőeszközre váltani, ami vajmi kevés. Később naivan a belföldi repülőtéren is próbálkoztunk, ahol mint kiderült, erre nincs lehetőség. A teheráni vasútállomás melletti "Passenger Service" sietett segítségünkre valamiféle hivatal-jelmezben tetszelegve, bár európai mércével megkérdőjelezhető módszerekkel: felhívtak valakit, aki közölte velük az árfolyamot, erre összedobták a kasszákban levő készpénzt. Kicsit ugyan belekeveredtek, hogy melyik pulttól mennyi pénzt is adtak, de végül sikeresen megoldották a feladatot.

Irán hatalmas ország, a fővárostól csupán 400 km-re távolodtunk éjszakai vonattal. Érdekes, hogy Iszfahán városban találtunk egy hotelt, ami lényegében egy turisták számára kialakított kis európai sziget volt az iszlám országban. A szigorú öltözési szabályokat itt nem vették figyelembe: a nőknek nem kellett kendőt viselniük, a férfiak pedig rövidnadrágban is járhattak. Ezt a hotelt az éjszakai vonaton ajánlották nekünk odautunk során. Nem minden esetben érdemes mereven előretervezni a teendőket, ugyanis helyben gyakran hasznosabb információhoz lehet jutni, mint bármilyen internetes kutakodással. A fővároshoz aztán taxikkal érkeztünk vissza szakaszosan, meglátogatva néhány látnivalót, köztük egy mini-sivatagot is.

Maranjab sivatag, Irán (fotó: Győrfi Boglárka)

 

A vendégszeretetet egy hajszálnyival erősebbnek éreztük itt a grúziainál, ami talán az elszigeteltségükkel magyarázható. Mivel sokkal kevesebb európai turistához van szerencséjük, mint a grúzoknak, ezért Iránban szinte sztárok voltunk: fotóztak minket, és Európáról kérdeztek - látszódott, hogy információhiányban szenvednek.

 

Milyen érzés a barátnőddel túrázni?

Jó! Néha kicsit szégyellem magam, mert gyakran lehagy. A Damávand csúcsán szomorú volt, mert előttem ért fel, és nem velem együtt. De azt hiszem, nem az a fontos, hogy kézen fogva, minden pillanatban egymásra mosolyogva haladjunk, hanem a cél elérésének közös átélése, a közös élmény a lényeges. Vagyis, hogy a hegyet együtt másszuk meg. Valaki kicsit gyorsabban, valaki kicsit lassabban éri el a csúcsot, de hiányérzetem inkább akkor lett volna, ha nem álltunk volna együtt a csúcson, mivel akkor már nem lett volna közös az élmény. Ezúton is köszönöm neki, hogy megvárt!

 

Mennyire veszélyes egy ilyen túra?

Az utcán is vannak veszélyek, csak jól kell őket kezelni, a kockázatokat minimalizálni kell. Így sem lehet minden veszélyt kiiktatni, viszont egy egészséges szintre le lehet csökkenteni a rizikót. Általánosságban elmondható a hegyek esetében, hogy a lemenetel veszélyesebb a felmenetelnél, hisz felfelé, ha előre is billensz, kontrollálhatóan esel a földre, tudod tompítani az esést a kezeiddel. Lefele viszont amennyiben előre esel, túlságosan felgyorsulsz a földetérésig. Amennyiben pedig hátra, akkor nem tudod, hová tedd a kezed. Nem meglepő, hogy a hegymászó balesetek többsége lefelé történik. Fáradt az ember, és - elsősorban a tapasztalatlanabbak - azt hiszik, hogy már a zsebükben a siker, de a hegycsúcs csupán az út fele.

 

Te érezted már magad veszélyben?

 

Korábban előfordult, hogy magamnak idéztem elő veszélyt. Most, a „karosszékből” visszatekintve, utólag tűnik csak félelmetesnek, hogy néhány Via ferrátázás során a felszerelést nem rendeltetésszerűen használtam, csak a kantár egyik szárát csatoltam be magamnak, ami szabálytalan és életveszélyes. A tapasztalatlanságomból fakadóan túlzottan magabiztos voltam, és gyakran ez vezet balesethez.

Kaiser Franz Joseph Klettersteig, Ausztria (fotó: Csatay Piros)

 

Mostanában, önhibánkon kívül állt elő veszélyhelyzet. Ez a nem kiküszöbölhető minimális kockázat. A Damavándra felfelé menet sötét felhők gyülekeztek, de az égbolt másik fele kristálytiszta volt. Ennyi információ alapján nem hozza meg az ember azt a döntést, hogy azonnal visszaforduljon. Lefele jövet azonban villámlással egybekötött hóvihar kapott el minket, amit a hegy oldalán a túrafelszerelésünkre kuporodva vészeltünk át. Nem tudtuk, meddig fog tartani, szerencsénkre csak negyven perc volt.

 

Bízol a túratársaidban? Mennyire vagytok egymásra utalva?

A kérdés az, kinek a kezében legyen az életem. A különbség a Via ferrata és a sziklamászás között, hogy míg az előbbiben a saját kezemben van a veszélyelhárítás lehetősége, mivel én biztosítom magam, addig a sziklamászáson és a magashegyi gleccsertúrán meg kell bízni a másikban, nincs más lehetőség. Kötélpartiban kell mozogni, melynek során a túrázók egy kötéllel össze vannak kötve. Így ha egy vagy két ember ki is csúszik, a többi még meg tudja őket fogni. Ha egyedül szeretném megtenni az utat, valószínűleg hasadékba esnék, még akkor is, ha kitaposott úton haladnék.

Kötélparti felettünk, Lagginhorn (4010 m), Svájc (fotó: Győrfi Boglárka)

 

Kötélpartiban, Castor (4223 m), Olaszország (fotó: Győrfi Boglárka)

 

Idén nyáron Ausztriában nagy port kavart egy baleset, ahol hiába volt 6 fő egy szabályos kötélpartiban, mégismindannyian meghaltak, amikor egyikük kicsúszott és mindenkit magával rántott.

 

Ajánlanád-e másoknak is a magashegyi túrázást a balesetek tükrében?

Természetesen! Ugyanakkor nagyon fontos, hogy aki most kezdi el, figyeljen, hogy kivel megy túrázni. Én olyan emberekkel kezdtem, akik számára a kockázatok minimalizálása hozzám hasonlóan fontos, valamint a tudásuk és higgadtságuk is meg van hozzá. Ugyanakkor sohasem lehet teljes mértékben kizárni a veszélyt. Például Kiss Péter, aki Erőss Zsolttal halt meg, nagyon tapasztalt volt, ő volt az első magyar, aki mind a nyolcvankettő, 4000 méteres hegyet megmászta az Alpokban. Tudta, hogy a 8848 méter magas Everesthez hogyan kell társat választani. Igaz, Magyarországon nem volt sok választása, így feltehetőleg kényszer is volt a társválasztása. Az ő veszte a bajtársiasság lett, ami egyébként tiszteletre méltó tulajdonság.

 

Mire érdemes még figyelni?

Nem tudom az összes praktikát, mivel még nem jártam 6000 méter felett, ahol már speciális tudásra is szükség van. Ugyanakkor a legfontosabb elvem a fokozatosság. A magasabb csúcs elérésére a leghatékonyabb felkészülés egy alacsonyabb csúcs sikeres teljesítése. A teljesítőképességünk határait csakis kis lépésekben érdemes egyre "feljebb" tologatni. A nagy lépések nagy kockázattal is járnak. A legfőbb ösztönző erő számomra ennek a határnak a folyamatos megtapasztalása a lehető legkisebb kockázatvállalással.

 

Gergeti-gleccser, Grúzia (fotó: Győrfi Boglárka)

 

Ami fontos még, hogy felfelé minél lassabban haladj, napi 1000 méter szintkülönbség ideális. Lefele viszont minél gyorsabban. 6000 méteres és ennél magasabb hegyeken aranyszabály, hogy alacsonyabban fekvő területen aludj, mint ahol aznap már jártál. Vagyis az éjszakázáshoz kissé vissza kell ereszkedni a hegyen. Ugyanis a véred besűrűsödik a magasabb helyen, megtapasztalja az oxigénhiányos állapotot, de ha lejjebb éjszakázol, alvás közben az oxigéndúsabb környezetben tud regenerálódni a szervezet.

 

A HegyiBeteg nevű Facebook oldaladon osztod meg az élményeidet. Milyen célból teszed?

A célom az oldallal, hogy megmutassam, milyen helyek vannak, ahova érdemes elmenni. A megosztott tapasztalatok segítenek eldönteni, hogy hova szervezze az ember a legközelebbi túrát. Valamint szembesít az ott uralkodó időjárási körülményekkel, például a hóhelyzettel is. Ha nincs webkamera a hegyen, a hóhelyzetről így lehet a legjobban tájékozódni. Ebből tudhatjuk, hogy milyen felszerelést érdemes vinni magunkkal.
Jelenleg elsősorban szerkesztett videókat töltök fel a profilra, mivel a bécsi tanulmányaim és munkám mellett kevesebb időt tudok rá szentelni.

HegyiBeteg

 

Tegyük fel, hogy két úti cél között kell választanod, melyeknél a távolság és a költségek lényegében azonosak. Az egyik egy különleges ország, de a hegy nem kimondottan érdekes. A másik ország nem túl érdekes számodra, de a hegy nagy kihívással kecsegtet, és az adott földrész legmagasabb hegye. Melyikre mennél?

A túratársaim azzal vádolnak, hogy nekem nem fontos a célország kultúrája. Érzik ugyan, hogy az épített környezet iránt fogékony vagyok, ami nem meglepő, hisz szakmám szerint építőmérnök vagyok. Az igaz, hogy az előzetes felkészülés során valóban nem fordítok túl sok energiát az úti cél kultúrájának, vallásának tanulmányozására. Viszont amikor már ott vagyok, rájövök, hogy érdemes megismerni a másik kultúrát is, habár eddigi tapasztalataim alapján ottmaradni nem érdemes, mert nem nekem valóak. Ma már úgy látom, hogy nem csak a hegy számít, hanem összességében az egész. A kultúra és a hegy.

Ebben az esetben az elsőt választanám, vagyis a különleges országot nem kimondottan érdekes heggyel, azzal a kikötéssel, hogy a hegy ne feleakkora legyen, mint a második esetben szereplő.

 

Még nem jártál ott, de egy korábbi beszélgetésünk során negatívan nyilatkoztál a Kilimandzsáróról. Az országgal vagy a heggyel szemben vannak fenntartásaid?

Kicsit máshonnan közelítem meg ezt a kérdést. Tanzánia is azon országok közé tartozik, melyek turisztikailag és pénzügyileg kiaknázza a lehetőségeket, és gyakorlatilag egy nemzeti parkot alakított az egész hegyből, ahová halandó ember csak helyi vezetővel, magas összegért teheti be a lábát. 6000 méter alatti hegynél ez számomra túl nagy kötöttséget jelent. Így a Kilimandzsárót, néhány más heggyel együtt „nászutas hegynek” nevezem: ha az ember a nászútján van, nem fukar, többet is megenged magának. Ettől függetlenül szívesen mennék oda is, mivel a „7 kontinens legmagasabb csúcsa” része, Afrika legmagasabb pontja. Neszmélyi Emil, asztmában szenvedő ügyvéd például csak a Kilimandzsárón járt, mielőtt megmászta az Everestet. Nagy lépés volt ez egy nászutas hegy után.

Kilimandzsáró (5895 m), Tanzánia (fotó: www.silverbirdsafari-africa.com)

 

Mit érzel, amikor megmászol egy hegyet: legyőzöd a természetet, vagy megismered?

A megismerés szimpatikusabb kifejezés. A hegycsúcsokat nem legyőzni kell, hanem ott járni, megtapasztalni, tiszteletben tartani. A célom tehát nem a hegyek leigázása, inkább hogy a hegy tartson engem méltónak a csúcsa meglátogatására. Fizikailag és szellemileg egyaránt. Ebben persze az időjárásnak is óriási a szerepe.  Nekem a „csúcsélmény” a szép panorámával párosul. Így egy 2000 méteres hegyen is lehet nagyobb, mint 4000 méteresen, ha ott szebb a kilátás, ami persze a folyton változó időjárástól is függ. Mint említettem, lefelé menet több baleset történik, így sikerélményt igazán akkor érzek, amikor a csúcstámadás után biztonságban visszatértünk a kiindulási pontra.

Kilátás a Lagginhornról (4010 m), Svájc (fotó: Győrfi Boglárka)

 

Milyen jövőbeni céljaid vannak, és meddig szeretnéd folytatni?

Hegymászó tanfolyamot szeretnék végezni, hogy gyarapodjon a tudásom, és nehezebb hegyekre is elmehessek. Természetesen életem végéig szeretném csinálni. Ugyanakkor sok rossz példát lehet látni: idős emberek bevállalnak olyan túrákat, amikhez már nem megfelelő sem a fizikai kondíciójuk, sem az egészségi állapotuk. Arra törekszem, hogy mindig a kondíciómnak, tudásomnak megfelelő kihívást válasszam.

 

Győrfi Boglárka videója az említett túrákról (is).


(1 értékelés)
 

Migráció-szürreál

Rab Irén a göttingeni egyetem finnugor tanszékének lektoraként Németországban élte a magyarok megszokott, rendszeres külföldi életét az egyetem, a könyvtár, az uszoda és az általa alapított helyi „magyar klub” remekül szervezett kulturális rendezvényei között. Élte dolgos hétköznapjait és a kedves egyetemi város mindennapi életét, kerékpározott, kutyát sétáltatott, szívesen társalgott a szomszédokkal...
De egy napon hirtelen valami megváltozott, a szavak és mondatok a göttingeni polgárok szájában mintha szögletessé váltak volna ( a magyarral szemben ) és bár maradt a szokvány mosoly, mégis növekedett a távolság közte és a város lakói között. Valami nem stimmelt (es stimmt aber nicht!) a kedélyes egyetemi város és a kínjukban kerítést építő magyarok helyi képviselője, vagyis önmaga (Rab Irén) között...
Egy lebilincselő könyv, Európa változásairól, tényekkel és humorral, Rab Irén: Helyzet van című kötete

A RING arca

Hogyan indult, hova jutott el, s melyek a legfontosabb értékei?

Tisztelt Olvasóink! Kedves Barátaim!

A ringmagazin.hu értékelvű közéleti, gazdasági, kulturális portál fejlesztésén gondolkozva, fontosnak tartok egy rövid visszapillantást, annak a tisztázását, hogy honnan indultunk, hova jutottunk el és melyek azok az értékek, amelyeket a jövőben is meg kell őriznünk. Szükségesnek tartom ezt abból a megfontolásból is, hogy másoknak is lehetőséget adjak a véleményeik, javaslataik elmondására.

A teljes cikk itt olvasható! 

Kína Európában - Budapesten

01kinaicsucs.nagy resize resizeselyemut resize resizekakas resize resizekinaiak resize resizerepter resize resizeparlament resize resize
Budapest középpont lett: Közép-Kelet-Európa és Kína legmagasabb rangú politikusai, pénzügyi, gazdasági vezetői találkoztak ép itt. Vonultak a delegációk, bénult a város, sokkolódott a sajtó, özönlöttek a hírek. Aláírták, elindították, megindul, elkészült, átadták, átvették. Összeállításunkban Kína és a csúcstalálkozó szerepét igyekeztünk összefoglalni. 3 nap számos cikk - képeinkre kattintva és oldalainkon tallózhatnak a beszámolók között.

Hányan olvasnak bennünket?

Oldalainkat 1190 vendég böngészi

bav logo kicsi banner