Close

Legendák öröme

szerencseskaroly

Amikor én először sört ittam – nyilvános helyen -, még egyetlen embernek sem jutott volna eszébe koccintani ezzel az itallal. Ez a hetvenes évek közepén volt, túl voltunk Révai elvtárson, Aczél György még dörmögött ugyan, de egyre kevesebb meggyőződéssel, arról meg semmit nem tudtunk, hogy Kádár esténként néhány ujjnyi whiskyt kortyol a fárasztó munkanap után. Az akkoriban közismert vicc, hogy a magyar értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan még nem mondott sokat: mi csak éppen megkezdtük a gimnáziumot. És szép koraáprilisi napsütésben, mikor tornaórán végre az utcán futhattunk, s a lányok is boldogan szabadultak meg melegítőiktől – elővillantak az ősz óta formálódott idomok, a karok és lábak a téli fehérségükben-, semmi nem utalt arra, hogy zsákutcában vagyunk. Épp ellenkezőleg. Voltak fiúk, akik a „választott” csajok mellett szinte sétálva tették meg a távot, de olyanok is akadtunk, akik elviharzottunk, hogy a „Ladik” kocsma kerthelyiségében – míg a többiek teljesítik a kört -, még egy pohár sört is legurítsunk. A virtushoz tartozott, hogy így is elsőként érkezzünk a célba. Jó tornatanárunk – Óbuda díszpolgára -, ilyenkor elküldött még egy körre, nehogy megártson. Ezzel a kajapénzem jelentősen megcsappant, mert négyötven volt a Kinizsi, öt forint a Kőbányai.
Koccintani sörrel azóta sem soha! Mert ez egy magyar legenda. Van elég ital, amellyel megtehetjük. Jószándékú tudósok, meg nem ilyen jószándékú legenda-gyilkosok, mítosz-lincselők biztosan már rég megcáfolták, talán ki is gúnyolták a legenda forrását. Hogy miért is nem koccintunk mi magyarok egyedül a világon sörrel? Cseppet sem érdekel. Mi nem koccintunk sörrel! A legendák sokszor hasznosabbak egy közösség ragasztékainak megőrzésében, mint a nagyon tudományos történelmi tények. Ezért viszolygok a mai „magyar” sörreklámok láttán, amelyekben fiatalok önfeledten koccintanak folyékony kenyérrel. És ezért nem esett jól látnom azt a képet sem, ahol a nagy vöröscsillagos céggel szemben a fennmaradásáért küzdő székely serfőzde embere mosolyogva koccint a miniszterrel.
A tudomány: vita dolga. De vannak vitátlan dolgok: ezek a legendák, mítoszok. Más is: íratlan szabályok, szokások. Amelyik népet, nemzetet, törzset, klánt, családot megfosztják a legendáitól, annak vége. Szétesik, mint oldott kéve. A nemzetmegtartó legendákkal még a szigorú történelmi igazság jegyében sem érdemes perlekedni. Hát még egy koccintásért!
A mai kor nem kedvez a legendáknak. Lassan megfoszt minket tőlük. Talán csak a leleplezés öröme, talán más áll e mögött. Koccintsunk sörrel, nincs abban semmi, elmúlt 150 év – mondogatják. Mármint az aradi vértanúk kivégzése óta, ahol a – legenda szerint –, sörrel koccintottak a hóhérok.
A mostani márciusi ünnepünk ürügyén ezerszer elmondták, hogy Petőfi biztosan nem szavalta el a Nemzeti dalt a Múzeum lépcsőjén. Csak, hogy ez egy szívós legenda! Mi látjuk ott Petőfi filigrán alakját, ahogy erőlködve túl akarja kiabálni a tömeget – esik is – , ideges, mert sokan nem hallják, nem is figyelnek rá. Látjuk őt és halljuk elcsukló hangját. Fényesebb a láncnál a kard! Mi csak tartsunk ki a legendáink mellett: a tudósok majd cáfolnak, de nagyon meglepődnek majd, ha egyszer a Kálvin tér felé sétálva meglátják a költő árnyát éppen ott, ahol soha nem kellett volna járnia. S majd mosolyogva int is nekik Sándor, mert nagyon értette a tréfát, s nem is haragszik.
Vannak leleplezők, akik szerint a honfoglalás nem is akkor volt, sőt, nem is volt egyáltalán. Semmi sem biztos a nándorfehérvári ütközetben, csak egyetlen dolog, hogy Dugovics Titusz arra nem járhatott, s egyáltalán nem is létezett. (Még az is lehet, hogy vesztettünk.) És a déli harangszó sem úgy van, sőt egészen másképpen. De mi csak szeressük az önfeláldozó hazafi alakját, mert ahogy Petőfi szavalata, Dugovics zuhanása, Árpád vereckei hosszú „álmos” tekintete, a mindennapi déli harangszó, a Himnusz minden bánata, a szózat ma ezerszer megtagadott sora a mi legendánk. Ha mehetünk: százszor, százegyszer is maradunk!
Családi legendáink legalább ilyen fontosak: hogy ősünk Világosnál hogyan tette le a fegyvert, és őrizte az egyenruhát, Kossuth-bankót haláláig. Hiába sejtettük, hogy nem járt Világosnál, de a legenda nem a tények dolga. Sokkal több annál. Már-már hit. Dédapánk is a megyei közgyűlésben ahogy ingatag thonet székre pattanva „abcúg Ferenc Jóskát” kiáltott, szinte láttuk. Nagyapánk túl járt a rabló orosz megszállók, majd a padlássöprő pribékek eszén, s mi is ott álltunk a nemzet és a szabadság eszméje mellett illegális találkozón vagy éppen gumibottal veretve kerületi fogdában. És azon a melbourne-i vízilabda döntőn is: visszavágtunk, mert bár mi véreztünk, győztünk. A legendákkal sokak szerint éppen ez a baj, hogy a vereségeinket is győzelemként örökítik tovább. S megtartanak, továbbrepítenek minket nehéz időkben is. Szabadságban és tisztaságban: Szent Margit legendájában.
A magyar glóbuszon a legenda tovább röppen kecsesen szálló madárként a folyton ledöntött bástyáink helyén újonnan épített tornyokra. A mi akaratunk. Másképpen lenne, ha már itt se lennénk. Ha ledöntött, lerombolt tornyainkat nem építenénk újjá makacs élni akarással. Jó lesz figyelni, mert ha elveszítjük a legendáinkat, a tornyainkat, a kultúránkat is elveszíthetjük. Paradoxonnak hangzik – tudományellenesnek -, de érdemes végiggondolni. A népnevelés soha nem válhat nemzetpusztítássá.
A legendákkal lehet visszaélni, s gyártani is őket. Régen is volt ilyen, de a férgese kihullott a rostán. Manapság nagyobb a baj. Sokat árt a legenda-infláció. Sűrűn repkednek a jelzők: ikonikus, legendás, csodálatos, isteni. De elmúlik ez is. A lényeg, hogy sörrel nem koccintunk! Ha a Nemzeti Múzeum előtt elsétálunk, megemeljük kalapunk Sándor és a szobrot kapott Jankó felé, a Károlyi palota sarkán az ernyőnkkel rácsapunk a sarokkőre, mert ezzel jelezzük, hogy innen hurcolták el Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt, hogy aztán kivégezzék. És ama Károlyiaknak az ülepét is oda képzeljük, akik mégis csak megmaradnak „kártevő Sándoroknak”.
S ha a lányok mostani áprilisban megint az utcán futnak tornaórán, elönt minket a boldogság, miként Ady Endrét, a nagy hun új legendagyilkost, aki már maga is legendánk: „Be szép a város s a kínálkozók,/ Kiket már nem kívánok, /Legendás Múlt, Jelen és Jövő/ S a Lyányok.”

Szerencsés Károly
Forrás:Magyar Hírlap

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top