Többé nem látom az arcom a tudatomban
Most csodálatos érzés fog el, először csak az agyammal fogom fel, majd átjárja a testem és a csontokig hatol, hogy belülről marcangolva egyre tökéletesebben megélhessem azt, hogy igazán fáj. Mintha egy óriási fém nehezék lenne a mellkasomon. Nem küzdök ellene, inkább kitárom az ajtót. A fájdalomtól már elsötétülni látszik a kép, és mindjárt elvesztem a tudatomat. Most, lekapcsolom az agyam és kitárom a szívem, hogy még jobban átjárjon a rezgés. Minden alkalommal mélyebbre hatolok, ahogy bátrabb leszek, és harmonikusabb kapcsolatot ápolok önmagammal. Megadás és harc által, káosz alkotta rendben. Már nem látom az arcom a tudatomban. Most elszakadok a földtől, hisz minden, amit eddig bizonyosságnak hittem, meginogni látszik. Hogy számolhatnék el azzal, ha innen visszafordulnék? Követhetném mások normáit is, de azok nem önmagamhoz vezetnének.
Már nincs visszaút, itt vannak, akik az életemre törnek, de ismerősnek tűnnek, és önmagamra lelek bennük. Mindenkinek megvannak a maga szellemei, a maga keresztje. Két út járható: retteghetünk tőlük, majd a tudatlanság homályába, az öngyőzködés felé haladva elveszítjük a harcot. Ez önámítás, plasztik érzelmek, álarcok tömkelegével való örömtelen, félelemmel teli vegetálás. A második út számomra a láthatatlan erőkkel való megbarátkozás, megismerésüknek tudatos elmélyítése, egy életre tartó fogadalom a becsületre, tisztességre, őszinteségre. Az emberré válás a saját belső hang alapján meghatározott értékítélet által.
Itt van valaki, aki kétségek álarca nélkül áll ki elétek.
Félelem nélkül fogadlak most magamba, akár gyűlölsz, szeretsz.
Elengedem és várom
Tovább tisztul a kép. Két kézzel markoltam azokat a dolgokat, amelyek mindenképpen meg fognak válni tőlem. Lassan ráébredek, hogy felesleges az erőlködés, hiszen a kezem előbb-utóbb ellazul, és mindent, amit a sajátomnak hittem, el fogok veszíteni. Előre fel kell készülnöm, hogy majd megértsem, ez a dolgok rendje, nincs menekvés. Ha ezt sikerül elfogadnom, többé már nem lesz mitől félnem.
Így hát eldobom magamtól mindazt, amit fontosnak tartok, hogy érezzem, hogy végtelenül egyedül vagyok. A barátságok, kapcsolatok most egy pillanat alatt megszakadnak. Nem várhatom el senkitől sem, hogy akár egy percig is törődjön velem. Persze a szeretet teszi teljessé az életét, de senkitől sem követelhetem ki, hogy ne csak egy eszköz legyek a szemében. Elengedem a munkám is, úgy bele tudok merülni, hogy néha elfelejtem, hogy az élet ennél sokkal több, és amúgy sem vagyok más, csak egy csavar a gépezetben, akit ha az üzleti érdek úgy kívánja, bármikor eltávolíthatnak. Eldobom az otthonom, nem lesz már többé meleg lakás, finom vacsora. Végtelen egyedül, megszégyenítve és meztelenül állok az utcán, körülöttem az emberek tömege. Az emberek, akik kiröhögnek. Megtehetik, hiszen ők tökéletesek, ők a társadalom teljes jogú tagjai.
Egyszer csak elillan a szégyen érzet. Nevetséges vagyok, de már nem érdekel. Már senki sem kötelezhet, már nincs semmilyen elvárás. Nem a követelményektől való gyáva menekvés által, hanem a saját láncaimtól való szabadulással válok szabaddá: nem zökkentheti ki a lelkemet többé a külvilág, mert én önmagammal harmóniában már átadtam magam a földnek. Most már minden egyes napom egy újabb döntés az élet mellett. És nincs halál. Nem én hoztam el az emberiség haláltól való szabadulását. Én csupán a saját kis halálomtól szabadítottam meg magam. De ez is hatalmas munka. És ezt újra meg újra meg kell majd tennem. Lehet, hogy legközelebb valahogy máshogy, ezt még nem tudhatom, de készen állok rá. Már nem félek.
Se rágalom, se méreg nem talál
Utat szívembe. Rossz előjelekkel
Nem számolok. A földön nincs halál.
Mindenki, minden halhatatlan. Nem kell
Rettegni a haláltól, légy akár
Ifjú, akár vén. Létünk fénysugár,
Halál, sötétség nincs is e világon.
A tengerparton állunk, emberek,
S én társak közt, előkészítve hálóm,
Várom közelgő öröklétemet.
A szívünket mindenféle gondtól kiüresítve, mint ártatlan kisgyerekek rohanunk a tenger felé. A napra várunk.
Mint az Éden első szikrája, rohanunk a tenger felé. Ott állunk a partján, és együtt várjuk a napot. Érzed, közeleg a tavasz, itt az ideje, hogy a nap sugarában éljünk.
Ébredj, rázd ki a hajadból az álmokat, drága, kedves gyermekem, válaszd a nappalt, és annak jelét, a nappal az Isten, elsőnek Őt látod meg. A hatalmas fénylő part, a gyöngyökkel kirakott Hold, meztelen párok futnak a nesztelen éjben, nevetünk, mint bolond gyermekek, eltelve az éretlenség puha gyapjában. Válaszd az ősit, dúdolják, hisz újra itt az idő. Válassz most, dúdolják a Hold alatt, az Ős-tó mellett. Lépj újra az édes erdőbe, a forró álomba, jer velünk. Darabokra törve táncol minden.
Írta: Pető Márton, Habib Dániel
Források:
The Doors: I can’t see your face in my mind, Not to touch the earth, Waiting for the sun, Ghost song
Arszenyij Tarkovszkij: Élet, élet
Képek:
Artquid
Varga Zita – A megértés hiánya, Szerelmi harc, Úton
Oliver Stone: The Doors, film (1991)