Ehmann Gábor bejelentésének köszönhetően a Magyar Nemzeti Múzeum felbecsülhetetlen értékű hun kori leletegyüttessel gyarapodott. Az összesen 125 tételből álló tárgycsoport több szempontból is kivételes jelentőséggel bír a korszak leletanyagában.
A most előkerült 125 darab hun kori tárgy több csoportban bukkant elő, mivel külön ásták el a rangos tulajdonos lószerszámait, öveit, fegyvereit, lábbeligarnitúráját. Ez utóbbi a korszak legszebb és legteljesebb ilyen jellegű együttese a Kárpát-medencéből. A leletek megkutatott környezetében sírt nem találtak, így az előkerült anyag jellege alapján a hun kori „áldozati leletek” közé sorolható, amelyből alig néhány ismert a Kárpát-medencéből (Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszögpuszta, Pannonhalma, Bátaszék).
2016 februárjában máig a Kárpát-medencében egyedülálló, hun kori leletet szolgáltatott be a Magyar Nemzeti Múzeumnak Ehmann Gábor. A beszolgáltatás nyomán a Nemzeti Múzeum régészei a helyszínen műszeres leletfelderítést folytattak, illetve még folyamatban lévő tervásatást kezdtek. A munkában a leletek beszolgáltatója végig segédkezett, általa sikerült tisztázni a lelőkörülményeket és azonosítani a korábban megtalált leletek előkerülésének helyét is.
Mit találtak a régészek a lelőhelyen?
A lelőhely meredek hegylejtő aljában, keskeny platón helyezkedik el. A tárgyak a felszínen vagy ahhoz közel kerültek elő, nyolc-tíz, egymástól két-három méterre lévő csoportban. A tárgyakat sekély gödrökben helyezhették el, azonban a korabeli beásásokat az ásatás során alig lehetett megfigyelni. A csoportok egy száraival a lejtőre állított, észak-déli tájolású patkó alakot alkotnak. A patkó nyugati szárát a nyereg és a szügy- és/vagy farhám veretei, keleti szárát a zabla és a fejhám díszei alkotják (kiemelkedő jelentőségű leletek itt a nyereg pikkelymintás, aranyozott ezüstlemezből készült díszei). A keleti száron ezüstlemezzel borított, aranyozott zabla és a fejhám arany-ezüst veretei, szíjvégei és csatjai kerültek elő. Közöttük a patkó ívét egy valószínűleg férfiviselethez tartozó együttes darabjai: arany lábbeligarnitúra, vasból készült, de almandin (vörös gránát) berakásos övkészlet és egy aranyveretes tőr alkotják. Ugyancsak a patkó középtengelyében a legészakabbi lelet egy nyílcsúcs.
Miért maradhatott fenn?
A kedvező talajviszonyok között a tárgyak kiváló állapotban maradtak fenn, főleg az ezüst és aranytárgyak eredeti felülete vizsgálható kiválóan. Ennek alapján a legtöbb tárgy új, egyes esetekben félkész, kiválóan megfigyelhetőek rajtuk a szerszámnyomok, míg használatból fakadó kopásra még a legkitettebb helyeken sem utal semmi.
Értékén túl, miért egyedülálló a tudomány számára?
Az összesen 125 tételből álló lelet több szempontból is kivételes jelentőséggel bír a korszak leletanyagában.
1. A lelet beszolgáltatója hatalmas szolgálatot tett a magyar kultúrának. A pozitív példa
2. hasonló leletek múzeumba kerüléséhez is motivációt jelent a jövőben.
3. Köszönettel tartozunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékén dolgozó dr. Bertók Gábornak, aki a lelőhelyen a talajradaros és magnetométeres méréseket végezte; dr. Bödőcs Andrásnak (Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézet), aki további műszeres méréseket végzett a lelőhelyen; és hálával tartozunk az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem régészhallgatóinak, akik az ásatáson dolgoztak.
4. Az együttesen több esetben megfoghatóak az eltemetést megelőző, tudatos rongálás nyomai. Noha a rituális rongálás a kutatói közbeszédben szinte mindig jelen volt, eddig a leletösszefüggések ismeretlen volta miatt a soha nem bizonyított feltételezések közé volt sorolható.
5. A leletek alaposan, talajradarral és magnetométerrel és szondázó ásatással is megkutatott környezetében sírt nem találtunk. A jelet jellege alapján a hun kori „áldozati leletek” közé sorolható. „Hun áldozati lelet” alig néhány ismert a Kárpát-medencéből (Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszögpuszta, Pannonhalma, Bátaszék).
6. Az új lelet gazdagsága, a leletek száma révén egy, ezen együttesekből alkotott – fiktív, mert mindegyik értéke felbecsülhetetlen – rangsorban a nagyszéksósi lelet után következne. Velük szemben azonban ebben az esetben kivételesen ismert a kontextus, amely gyakorlatilag először teszi lehetővé a hun kori áldozati rítus leírását, illetve kulturális összefüggései közé helyezését.
7. Nagyon ritka eset, hogy a társadalomtörténeti – így történeti vagy régészeti – kutatásban egy új forrás, ez esetben leletegyüttes tenne lehetővé minőségi változást. A minden téren kivételesen új lelet esetében ez teljesül. Jelentősége – egyedülálló értéke mellett is – szakmai szempontból beláthatatlan, teljesen átrajzolja a korszak temetkezési rítusáról, illetve a Kárpát-medence és a sztyeppe közötti kapcsolatokról – máig leginkább toposzként továbbélő, néha évszázados megállapítások alapján alkotott vagy ilyenek által befolyásolt – képünket. Az előkerülés ideje különösen szerencsés egy olyan időszakban, amikor a Kárpát-medencei kultúrák kapcsolatrendszere, helyük a Mediterráneum, a mai Nyugat-Európa és a Kelet-Európa térség között újból a kutatás homlokterébe került, élénk szakmai viták tárgya.
Miért különleges ez az áldozati lelet?
A modern elméleti régészeti iskolák közép-európai térhódítása nyomán mindazonáltal számos kincslelet – így pl. a szilágysomlyói kincs – esetében egyre szélesebb körben merül fel, hogy ugyancsak az áldozati leletek közé sorolhatóak. Esetükben a nomád eredetű népekhez kötés valószínűtlen; germán birtokosaik az észak-baltikumi, skandináv, ugyancsak áldozati szokásokból meríthettek. A problémát tovább színezi, hogy a germán és nomád világ a korszakban sokrétű kapcsolatokat ápol, illetve az áldozat – „strukturált depozitum” – elrejtésének szokása különböző céllal és körülményekkel egymástól függetlenül is élhetett különböző kultúrkörökben.
A lelet tárgyaival is némiképp összetettebb problematikát alkot annál, minthogy egyszerűen egy „sztyeppei hunok a Kárpát-medencébe” jellegű séma volna ráhúzható.
Az említett a kutatásban „hun áldozati együttesekként” számon tartott leletek összetétele és tárgyai is különböznek a Nemzeti Múzeum leletétől. A három felsorolt, dél- és nyugat dunántúli együttesben fegyverek és lószerszámok találhatóak. Fontos jellemzőjük, hogy a tárgyak díszítésére használt, vékony aranylemezek a tárgyak eredeti funkciónak megfelelő használatát nem teszik lehetővé: a tárgyaknak legalább a díszítésére –„értékessé tételére”- a deponálás előtt került sor. Az Északkeleti-Dunántúlról a Nemzet Múzeumba került leletet ezzel szemben teljes funkcionalitású tárgyak alkotják, bár bizonyos esetekben valószínűleg félkészek, illetve több esetben bizonyítható módon soha nem használták őket. Figyelemre méltó, hogy a „hun áldozati leletek” egyik fontos jellegzetessége viszont – az, hogy a tárgyak a rituálé céljaira készültek- közös tulajdonsága minden együttesnek.
A második jelentős különbség, hogy a korábbi leleteket kizárólag vagy túlnyomórészt olyan tárgyak/tárgytípusok alkotják, amelyek a hun kor előtt ismeretlenek Európában (a hun kard, pikkelymintás lemezekkel díszített nyereg, lándzsatípus, illetve az összetett íj hun kori változata). Az új leletben ezzel szemben számos tárgy a késő római, európai formai- és műhelyhagyomány terméke (zabla, niellós ezüstcsat, almandinberakásos vascsatok, szakállas nyílcsúcs).
Mire kell figyelni a régészeknek, amikor következtetéseket vonnak le?
Az egyes tárgyak eredete természetesen nagy óvatossággal vetíthető csak rá a teljes leletre. Annál is inkább, mert a korszak elitjei által az egész Európában és Mediterráneumban (beleértve a Fekete-tenger környékét, a Kaukázust és Közép-Ázsia bizonyos részeit) használt tárgyi kultúra egyes leletei számtalan szállal kapcsolódnak egymáshoz. A korszakban (4.sz. vége-5. sz. első fele, illetve első kétharmada) domináns, vörös kőberakásokkal jellemzett díszítőművészet eredete máig vitatott, de a legvalószínűbb verzió szerint éppen az iráni (perzsa) és a Közel-Keletet is magába foglaló, római magascivilizációban születik meg a 4. század végén.
A hunhatalom presztízskörnyezetként nyilván minden, a környezetében élő csoport reprezentációs szokásait befolyásolta, alakította (és viszont: a hunokra is hatással volt a maga színvonalú, perzsa és késő római tárgyi kultúra és szokásrend).
A most múzeumba került leletegyüttes mindezen erők metszéspontjában értékelendő. Részletes elemzése előtt néhány jel arra utal, hogy a hun korban a Kárpát-medencében élő, a régészeti hagyatékban „strukturált depozitumait” eredményező rítusok közül talán inkább a sztyeppei szálra fűzhető fel.
Legpontosabb – az együttes összetételével és a lelettípusokkal is legjobb analógiája a mai európai Oroszország területéről ismert. A leletek elhelyezkedése – mivel egyedülálló- csak nagy óvatossággal köthető kulturális gyökerekhez; annyi mindenesetre igen valószínű, hogy az ember és a ló leleteinek együttes jelenlétével, egy rendszerben való elhelyezésükkel valószínűleg a sztyeppéről származó, talán temetkezési rítusokhoz kapcsolódó szokáselemként azonosítható. A feltételezés erősíti, hogy az említett, hun kori áldozati leleteken kívül hasonló – azonos összetételű (!) együttesek fegyverekből és lószerszámokból – az avar korban is megjelennek a Kárpát-medencében.
A lelet restaurálása, a nagyközönség számára kiállításon és publikációban való közzétételének előkészítése folyamatban van.
Szerző:L.Martyin