Hampel Katalin felmenői magyarul ugyan nem beszéltek, mégis büszkék voltak származásukra. A régi fényképeken zsinóros, paszományos nemzeti viseletben mosolyogtak a szépia fényképeken, s adták át a következő generációnak a büszkeséget, hogy magyarnak lenni jó. És Katalin megértette ezt: munkájában és otthonában is különleges kincsként őrzi.
Polgári családban nőttem fel – meséli Hampel Katalin. – Édesapám kutatómérnök volt, édesanyám – aki hála Istennek még ma is köztünk van –, otthon ügyelt a háztartásra, és ránk, gyerekekre. Ám, hogy ő is hozzájáruljon a családi költségvetéshez, az egyik szobában ruhaszalont működtetett, így aztán én gombok, cérnák és szabásminták között nőttem fel. Mégsem ez volt, amiért szabás–varrás tagozatra jártam a gimnáziumban, sokkal inkább azért, mert szerencsére volt választási lehetőségem, s mivel a műszaki rajz iránt egyáltalán nem érdeklődtem, így megtanultam a ruhakészítés művészetét.
Katalin akkor még nem tudta, hogy a gombok, cérnák és szabásminták nagyon is az életéhez tartoznak majd. Az érettségi után az idegenforgalomban helyezkedett el, a Budapest Tourist idegenforgalmi referenseként dolgozott. – A mi családunk azt tartotta, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz… Otthon németül beszéltünk, s 18 évesen már társalgási szinten beszéltem franciául és oroszul. Ennek nagy hasznát vettem az idegenforgalomban, szerettem ezt a munkát, pörgős, kreatív évek voltak. Ám valahol mélyen ott munkált Katalinban a vágy, hogy egyszer legyen neki is egy saját üzlete. A nevezetes felmenőkkel rendelkező Hampel családban nem volt ismeretlen e fogalom, hiszen a dédszülőké volt a híres Szénási Szövet– és Papírbolt a fővárosban, a Petőfi Sándor utcában. A gének alighanem a harmadöröklésben is parancsoltak.
– Az első üzletem egy lovas felszereléseket árusító bolt volt, ahol jól éreztem magam, mégis, valami másra vágytam. Aztán 1986-ban a Párizsi utcában a barátnőmmel felfedeztünk egy kiadó irodát, és kibéreltük. Pár hónappal később pedig megnyitottuk Tangó néven régiségboltunkat. Az édesanyámtól kapott vitrineket megtöltöttük az Ecseriről, és a nevezetes pécsi vásárból származó szép tárgyakkal, eredeti, régi ruhákat árultunk. Ebből nőtte ki magát a szalon. Akkoriban azt jósolták, hogy egy hónapot sem bírunk ki, az élet azonban rácáfolt erre. De hogy lesz egy régiségboltból ruhaszalon? Nos, itt már tudta hasznosítani Katalin az egykori szabás–varrás tagozat tapasztalatait, a százéves népi ruhákat ugyanis újraszabták, díszítették, hogy ismét hordhatók legyenek. – Alapos kutatómunkát végeztünk múzeumokban, szakkönyveket tanulmányoztunk, milyen is volt egykoron a nemzeti viselet – folytatja Katalin. – Felkutattunk régi textileket, s ezekből dolgoztunk. Aztán egy napon bekopogott hozzánk egy erdélyi bácsi, és így szólt: hoztam maguknak öt pár paszományt, kell-e? Hát persze, hogy kellett! Varrtunk hozzá egy atillát, kitettük a kirakatba, s másnapra elkelt. Ez az esemény határozta meg végül is a Hampel Szalon további életét. Átköltöztek a Váci utcába, és nemrégen sikerült ugyanabban a házban kialakítani a varrodát is. Évtizedek óta együtt dolgoznak a fővárosban élő Tóth János paszománykészítő mesterrel, aki kétszázéves műhelyében alkotja meg autentikus díszítményeit. Katalint sosem érdekelte, hogy sikeres-e az üzletük, vagy sem, úgy érezte, rátalált az útjára, amelyet az égiek számára kijelöltek, s neki ezen kell haladnia. Boldog és kiegyensúlyozott, nincsenek kétségei. Akarhat ember ennél többet ezen a Földön? Magánélete is kiegyensúlyozott. Van egy lánya, Zsófi, aki Amerikában divat-marketinget tanít, van egy unokája, akit sajnos keveset lát. Reggelente férjével együtt futni mennek a közeli erdőbe, aztán 11 órakor elkezdődik a munka. Megbeszélések, tervezések, divatbemutatók szervezése itthon és külföldön, olyan munkatársakkal, akiknek többsége ott volt már a kezdetekkor is.
Bővebben a Mi Otthonunk újság 2014 12. havi számában.