Close

Mocsáron át, lyukas cipőben

Kárpátalján ma mindenki számára – nemzetiségi és származási hovatartozástól függetlenül – az a legkínzóbb kérdés, hogy lesz-e háború, s ha igen, akkor Vlagyimir Putyin hadserege vajon meddig nyomul előre Ukrajna belseje felé. Bár ha háború nem, az áremelés intézi el az embereket.

Három hónapja itt még hülyének nézték, aki fölvetette az állam esetleges fölbomlását egy keleti és egy nyugati országrészre, de a háború hideg előszelét érezve ma már ez a fölvetés is a napi realitás része. Ezt latolgatja most minden ukrán és minden magyar: lesz-e háború először az oroszokkal, majd polgárháború a „két” Ukrajna között?

– Putyin vitte a Krímet, viszi Donyecket, aztán jön a többiért! –mondja baljóslatúan egy magyar nyugdíjas, aki a cipője talpalására vár egy beregszászi suszterműhelyben.

Ekkor lép be az öreg cipészhez egy ötven év körüli, magas, feltűnően csinos és jól szituált asszony, aki az orosz államfő nevét meghallva így fakad ki magyarul: – Ez a Putyin nem normális! Az a baja, hogy egy kis tökmag, akkora, mint Napóleon volt. Meg Hitler. Azok se fértek a bőrükbe! De Putyin idáig úgysem jön el, hiszen nálunk nincsen se kikötő, se szén. Nincsen semmi.
 
De nevetni senkinek sincsen kedve. Kérdezem tőlük, hogy környezetükben a magyarok között jelentős számban vannak-e elszakadáspártiak, akik a kirobbant harcoktól a magyarlakta területek visszacsatolását remélik, mire a kuncsaftok bólogatnak:

– Az itteni magyaroknak Magyarország felé húz a szívük! De aki azt hiszi, hogy Kárpátalja Magyarországhoz kerül, az bolond.

Az előbb említett asszony pedig hozzáteszi: – Nem ez a legfontosabb kérdés most, hanem az, hogy ne legyen háború!

A suszterből amúgy ömlik a panasz. Azt mondja, hogy ezer hrivnya a nyugdíja, de hétszázat fizet a műhely bérleti díjára, ráadásul az utóbbi időben rohamosan megy föl mindennek az ára.

– Egy kiló színhús hatvan-hetven, egy liter tej tizenöt, egy kiló kenyér hat hrivnya. Az embereknek nemhogy új cipőre nem telik, de lassan foltozásra sem! Éhen fogunk dögleni.

A háta mögött két plakátot is látok, amely Julija Timosenkót ábrázolja, megkérdem hát tőle, hogy őt favorizálja-e.

– A nyavalyát! – dünnyögi. – Azt mondta ez a Juliska, hogy ő majd visszaveszi a Krímet. Na, majd pont ő…

Beregszászon összefutok egy 45 éves vállalkozóval, Valerijjel, akit nevetve így mutatnak be nekem: „Világutazó.” Mint kiderül, azért, mert utazási irodája révén járja a világot. Ukrajna sorsát illetően elszánt és határozott:

– Ukrajna nem fog szétesni, nektek pedig nem kell mindent elhinnetek, amit a tévében láttok! Az nem a valóság – jelenti ki ukránul. – Ez az ország egy és oszthatatlan! Még a Krím is a miénk!

Az utcán sétálva meglátok egy fura egyenruhás alakot, aki hatalmas vállrojtokat visel. Úgy néz ki, mint egy tengernagy a kimenőjén. De kiderül, hogy szállodai portás.

– Vigyázzon, ha meglátják az orosz katonák, mert még tábornoknak nézik! – vetem oda neki, mire megvonja a vállát:

– Nagy idiótának kell lennie annak az orosznak, aki engem katonának néz!

E rövid kapcsolatfelvétel már elég ahhoz, hogy belőle is meginduljon a panaszáradat:

– Nem tudom, mi lesz velünk! Most jelentették be, hogy a jövő hónapban ötvenhat százalékkal emelkedik a gáz ára!

– Mennyivel? – nézek rá. – Jól értem?

– Sajnos jól! – helyesel. – Eddig hetvenkét kopek volt egy köbméter gáz, jövő hónapban százhúszon felül lesz. Látja, nem kell ide háború. Elintéz minket a drágulás.

Az áremelkedésre panaszkodik Jaroszlav is, egy 29 éves taxisofőr, akit Nagyszőlősön szólítok meg. Azt mondja, hogy három kilométerig húsz hrivnya a tarifája, de az utóbbi hetekben olyan rohamosan gyengül az ukrán fizetőeszköz, hogy ez szinte semmit sem ér.

– Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha kitör a háború. Először a tartalékosokat viszik majd, aztán behívnak minket is.

Kérdem tőle, hogy mit gondol az esetleges kárpátaljai autonómiáról, de erre csak legyint:

– Ugyan már, ez komoly? – kérdez vissza. – Hát miből élnénk meg? A turizmusban van üzlet, de az nem tudna eltartani egy ekkora régiót. Nem, nem! Kárpátalja elszakadásának semmi realitása, de igazából nem is akarja ezt senki. Sem a magyarok, sem mi.

Helyiek hívják föl a figyelmem egy szoborra, amely a borászatáról ismert Nagyszőlős egyik belvárosi terét díszíti. A kompozíció egy magyaros dolmányt és magyaros bajszot viselő munkást ábrázol, aki egy szőlőprés rúdját forgatja. Mint mondják, ez a szobor mára szimbolikussá vált: hiszen prés alatt nyög most egész Ukrajna, csak a rudat nem a magyarok tekerik, hanem a nagyhatalmak. A Puskin utcában szóba elegyedek egy várandós magyar nővel, akitől e szép mondatot jegyzem föl: „Úgy érezzük itt magunkat, mintha a mocsárban mennénk lyukas cipőben.” Megkérdem tőle, hogy a május végi államfőválasztáson ki lesz Ukrajna elnöke, s kit támogat a helyi magyarság, mire ezt válaszolja:

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy akkor lesz-e még Ukrajna.

forrás: nol.hu

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top