Close

TÖRTÉNELEM, KÖRMÖSFOGÓVAL

ELŐSZÓ HELYETT

(Válogatás a megjelent és meg nem jelent írásaimból)

1932. december 14-én születtem Nyíregyházán. Az idő múlásával egyre világosabb számomra, mennyire a gyermekkori élmények kormányozták életemet. A nádtetős, földes, vert falú házunk a Nyíregyháza melletti ókisteleki szőlőben; az a néhány csenevész virágtő, a büdöske, a mályva, a tátika, az őszirózsa a házunk előtt; a homokba vájt kocsiút, az eső utáni tapicskolás, mezítelen birkózások, hancúrozások fülig sárosan; az iszapos láp, tele sással, náddal, buzogánnyal, télen nagy jégfoltokkal; aztán hátul az udvarban a disznók, malacok, kacsák, libák, olykor nyulak is, a gémeskút, a szőlőskert, gyümölcsfák, és persze a háború, a repülőgépek a magasban; a magyar, német és orosz katonák; vagy az az ismeretlen zsidó család, akinek titokban vittem az ételt a krumplisverembe; a reggeli mosakodás az alumíniumlavórban anyám, apám, a nővérem, és a bátyám után; az az áldott jó tanító bácsi az osztatlan elemi iskolában, aki egy szót sem szólt nekünk Trianonról, mindig azt a régi, szép, jól rajzolható Magyarországot tanította.

    És akkor még nem szóltam a tirpák tanyákról, a második mandabokorról, ahol a nyarakat töltöttem; a nagyanyám főztjéről a nyári konyhában, a mákos tésztáról, beigliről, puliszkáról, a töpörtyűs tejfölös kukoricakásáról, lapcsánkáról, a búbos kemencében sütött kenyérről, kenőtollal zsírozott lángosról, a frissen fejt tejről, köpült vajról, tejfölről, túróról, a ropogós sárgarépáról, kovászos uborkáról; nagyapám gyönyörű lovairól, csikóiról, a gulyáskodásról; a laposról, ahova a többi süldő legénykével együtt hajtottuk a teheneket, az itteni bigézésről, nótázásainkról; birkózásainkról; az aratásról, cséplésről, a mezítlábas futkosásról a szúrós tarlón, az ökörnyálról; a pipacs, a búzavirág színéről; az akácvirág, a széna, a szalma, az állatok, a friss trágya szagáról, illatáról, a tehénistálló dikóján eltöltött éjszakákról, az ide beragyogó csillagos égről.

    Bár az okokat még nem értettem, azt már gyerekkoromban is megtapasztaltam, hogy a szüleimet megkülönböztetett módon tisztelték az ott élő emberek. Édesapám a Dunántúlról indulva a fél országot bebarangolva jutott el Szabolcsba. Felsőfokú ipariskolát végzett, a műszaki rajzhoz, gépekhez, kovácsoláshoz magas szinten értő gép- és műlakatosmester, akinek számos vasmunkáját (díszkapuk, kilincsek, templomablakok, lépcsőkorlátok stb.) műtárgyként tartanak számon; ráadásul folyton olvasó, általánosan is művelt ember, politikus alkat, erős szociáldemokrata és nemzeti érzelmekkel, mindemellett sudár, pedáns, elegáns, aki egészen más ember benyomását keltette, mint azok, akikkel ott találkozhattam. Valósággal imádta a gyermekeit. Jól emlékszem azokra az estékre, amikor anyám suhogó szőlővesszői elől kimenekülve, a házunk előtt várom apámat, hogy hazatérve a munkából, érvényt szerezzen az általa szigorúan megkövetelt gyermekverési tilalomnak.
    Anyám sok tekintetben ellentéte volt apámnak: szép, de apró termet, mindössze négy elemit végzett, csak a családjának élő asszony, mégis: hihetetlen életenergiájának, talpraesettségének, segítőkészségének köszönhetően – különösen apám halála után – már-már a legendák magasságába emelkedett.

    Apám 1944 nyarán, súlyos szívkoszorúér-meszesedés és a háborús viszonyok miatt beállt gyógyszerhiány következtében, váratlanul meghalt. Furcsa, de éppen olyan helyzetben, amikor az egész ország éhezett, általánossá lett a nyomor, a létbizonytalanság, családunk helyzete kifejezetten jobbra fordult. Még most is magam előtt látom anyámat, amint esténként, éjszakánként tömi a lába közé fogott kacsákat, libákat, majd hajnalban jól felbatyuzva elindul az állomásra, vagy tolja maga előtt a gyümölccsel, élelemmel megrakott furikot a nyíregyházi piacra, ahol később én is segítettem neki a kofálkodásban. Alig telt el másfél év, s mi már bent laktunk Nyíregyházán egy szép családi házban, a nővérem tanítóképzőbe, a bátyám ipariskolába járt, én pedig bekerülök a polgáriba, majd ennek megszűnése után átíratnak a gimnáziumba.
    A körülmények ilyetén való változása ellenére apám halálával valami elmúlt, valami megszakadt bennem, ami miatt otthon, a szülői háznál már nem volt maradásom. Folyton vágyakoztam valahová, nekiindultam valamerre, ahogy akkor mondták: világgá mentem. Legelőször egy iskolatársammal, 12-13 évesen; néhány szem krumplival, tojással, pogácsával, kenyérrel és sóval feltarisznyázva, gyalog, Amerikának vettük az utunkat, azzal a szent elhatározással, hogy útközben felszabadítjuk Erdélyt. A Tiszán átúszva egészen Tokajig jutottunk, ahonnan rendőri kísérettel vittek vissza bennünket Nyíregyházára.
    Később, még mindig fiatalkorúan, tehát illegálisan, nyaranta krampácsoltam a vasútnál, út- és csatornaépítkezéseknél segédmunkáskodtam, ha pedig kiderült a turpisságom és elzavartak, olykor több száz kilométert gyalogoltam, szekérstopoltam hazáig, jobbára csak az út mentén megszerezhető vegetáriánus étkeket fogyasztva (azóta is hiszek a böjt csodájában).
    Örökölt természetemen túl, bizonyos, hogy a gyermekkori történések is szerepet játszottak abban, hogy életem folyamán soha, sehol nem éreztem magamat reménytelennek, hitehagyottnak, de még boldogtalannak is legfeljebb ideig-óráig. Olykor magam is elcsodálkozom azon, hogyan, mi okból lehetett ez így, például Dunapentelén, a vasműépítésnél, ahová a negyvenes évek végén kerültem; fairtás, földmunkák, kubikolás közben, egy 32 személyes tetves, poloskás barakkban. De említhetem az 1953 és 1955 közötti időszakot is, amikor pártutasításra az egész magyar sajtóból kiebrudaltak, vagy az 1956 utáni éveket, amikor is részint az 56-os írásaimat, szerkesztői munkámat, részint pedig a változatlanul megőrzött – naivitásból is táplálkozó – kritikus magatartásomat nem tudta a rendszer megbocsátani.

    A pályán eltöltött több mint ötven év alatt sok helyen dolgoztam: Szabad Ifjúság, Pest Megyei Hírlap, Ifjúsági Magazin, Magyar Hírlap, Új Tükör, Kapu, Ring, Demokrata, Magyar Kézműves, a rendszerváltást megelőzően, átnevelési célzattal is, hét-nyolc nagyüzemi és egy egyetemi lapnál. A sors kegyelméből, de talán magamnak köszönhetően is, zömében mindig olyan témáról írtam, ami érdekelt, ami vonzott, és semmi olyat, ami miatt utólag szégyenkeznem kellene.

    Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy végső soron a büntetőimnek is hálával tartozom, hiszen nekik is köszönhetően kerültem még közelebb – fizikailag és lélekben is – az engem leginkább vonzó szellemi Magyarországhoz, ami az én felfogásomban, egyszerre jelentette a magyarság erkölcsi és szellemi értékeit őrző értelmiséget és a kétkeziek, főként a munkásság legjavát (feltehetően ebben apám példája volt a meghatározó).
    1995-ben feleségemmel, dr. Vérti Zsuzsával és Margit, Zsófi, Boglárka lányainkkal együtt családi vállalkozást hoztunk létre, könyveket, lapokat jelentettünk meg, jelenleg az A Mi Otthonunkat. Édesanyám kilencvenéves korában, kifejezetten jó egészségben, korházi altatást követően merült örök álomba.
    Bízom abban, hogy nemcsak alkatra, termetre hasonlítok rá, de a génjeimben is, lesz tehát elegendő időm arra, hogy számos tervemet megvalósítsam, kiadóként is, alkotóként is.

Azok a jeles hetvenesek (Napkút Kiadó 2002)

 

Jajtelep

A Kisduna-sort a televízió képernyőjen pillantottuk meg először. Evezősversenyt közvetítettek. Két szám közötti műsortöltőnek az operatőr a partot pásztázta végig; a Kvassai hídtól a Gubacsi hídig. Három kilométeres sáv; nádcsomók zöldje, görcsös törzsű fűzfák vízbe lógó függönye, kies ligetecskék – mögöttük lapos tetejű kalyibák hosszú sora.

A település első házacskáit még a század elején tákolták össze. Weiss Mandfréd csepeli gyára fokozta a hadianyag-termelést; a szinte korlátlan munkásfelvétel a legtávolabbi országrészekből is idecsalogatta az embereket. És akinek sehol nem jutott hely, a Kisduna-partra ment.
A gyárban „jajtelepieknek” hívták őket, s a név besorolást is jelentett: a legdurvább, a legnehezebb munkát végzők, a legszegényebbek. Aki csak tehette elmenekült innen: a negyvenes évekre már csak pár halászkunyhó őrizte a „Jajtelep” emlékét.
Ma körülbelül 200-250 család, 600-700 ember él ezen a partrészen. Amikor – szinte csak kíváncsiságból – érdeklődni kezdtünk utánuk, a legtöbb megkérdezett a vállát vonogatta: „Nem tudom… Sose jártam arra… Valahogy kiesek…” Aki viszont többet is mondott, attól visszariasztó dolgokat hallottunk.

„Gond, hogy vannak…” A tanácsnál: „Tulajdonjogilag ez állami, árvízvédelmi terület. Valójában amolyan senki földje. Sokféle tervünk volt már a hasznosítására: a legutóbbi szerint üzemek és zöldövezet létesül majd itt. Évek óta nem adunk ki építési engedélyt, a telep mégis növekszik. Büntetünk, de többnyire nem fizetnek. Újra és újra büntetünk hát, egyre nagyobb összegekkel…”
„Vakarjuk a fejünket, határozatokat hozunk, de közben nemigen jutunk előbbre. Mi csak annyit tehetünk, hogy gátoljuk a terület további beépítését. A költségvetési tervben sem szerepel, már három éve. Mintha nem létezne… Nem vitás, a megoldás az lenne: kitelepíteni őket, lakást adni nekik. De honnan? Miből? És ha még lenne is: mit szólnának azok, akik a törvényes utat járták? Akiknek a jogos kérelmei évek óta elintézetlenek? Mindenki a Kisduna-sorra menne. Felhúzná a maga kalyibáját, aztán várná a buldózert…”

„A régi Mária Valéria-telep ehhez képest egy belváros. Nemrég kiküldtük két emberünket, valami följelentés kivizsgálására. Örültek, hogy éppen visszajöttek. A kutyák miatt gumicsizmában, az emberek miatt csak nappal, világosban szabad oda kimenni. Nehogy eszükbe jusson sötétedésig ottmaradni!”

A bíróságon: „Dzsumbuj. Közigazgatásilag csaknem ellenőrizhetetlen. Megtörtént, hogy a razzia éjjel felköltött valakit – nem tudta megmondani, ki fekszik mellette. A kisduna-soriak nem csepeliek. Nem a kerülethez ragaszkodnak. Pesthez. A fővároshoz…Na, de hát a Parlamenttől a legkülönbözőbb sajtóorgánumokig, mindenütt téma: a felszivárgás, Budapest túlnépesedése. Ha itt most kultúréletet biztosítunk, beleölünk a telepbe néhány milliót, ki és milyen jogon gátolhatja meg, hogy másik háromszáz család ne hurcolkodjon fel, nem tákoljon össze kalyibasort, teszem azt a Hűvösvölgyben, és – mint teljes jogú fővárosi lakos, ne álljon neki villanyt, gázt, vízvezetéket, autóbuszjáratot, közeli munkalehetőséget, közértet, postát, mozit, iskolát követelni?”

A rendőrségen: „Az ittenieknek körülbelül egyharmada cigány. 60-ban jelent meg az első család, a Nyírségből jöttek. Egy hétre rá befutott a sógorság, komaság is. »Csak látogatóban vagyunk…« – mondták, aztán persze hogy ittragadtak. Ma már számontartani is alig lehet őket. Az emberek? Itt se mind egyformák. Vannak közöttük rendesek is. De sokuk nem dolgozik, pálinkáznak, berúgnak, aztán verekednek. Egyszer megtámadták a termelőszövetkezetieket, és a tőlük lopott ásókkal, kapákkal kergették be őket az épületbe. Három URH-s kocsinak kellett az esethez kijönnie…”

A Köjálnál: „A minimális higiéniai föltételek sincsenek biztosítva. Nincs jó ivóvíz, a lakások zsúfoltak, sötétek. Nyitott, falusi árnyékszékek vannak, vagy még azok sem. Főleg az enterális megbetegedések és a tetvesség veszélye áll fenn. Csodával határos, hogy eddig semmilyen komolyabb járvány nem volt. De ha lesz, az isten sem gátolja meg az elterjedését!”

A betonházban. Öt perc HÉV-vel a Boráros tértől, aztán gyalog: 1-1,5 kilométer a Duna Tsz poros földútján – karalábéágyások, méteres ládakupacok, tömör, zöld lucernaföld és szürkére száradt szántás között. Az út vége: a Kisduna-sor első épülete. A Betonház. Neve van, mert kiválik a többi közül: az egyetlen a Kisduna soron, amelyet az egykori gát peremére, az árvízvédelmi terület fölé építettek.
Az házbeliek közül Bognár Attilával, a Csepel Művek technikusával beszélgettünk:
– Tulajdonképpen hogyan került ide?

– 56-ban megnősültem. Egyszobás lakást kaptam, bent Csepelen. Elfoglalni azonban nem tudtam; egy öttagú család behurcolkodott előttem. Azokban az időkben nem nagyon ugrálhattam: apám illegális kommunista volt, 49-ig a Csepel Művek Pártbizottságán dolgozott, aztán a Rajk-per során őt is elítélték… Felajánlották ezt a házat. Honvédségi épület volt, tiszti hálóterem: egyszobás lakásokat választottak le belőle. Ideiglenesen, azzal, hogy majd átépítik, vagy adnak mást, véglegeset.
– Mennyi lakbért fizetnek?

– Semmit. Hatvankettőig azért, mert a honvédség előre kifizette, később pedig egyszerűen nemlétezőnek tekintettek bennünket. Mindenki úgy jön ide, mintha ezzel szívességet tenne. Még a postás is. Munkásőr vagyok, kapok újságot, meg különféle értesítéseket. Megtörtént, hogy a gyerekek jó egy héttel később, a parton találták meg a parancsnokság expresszlevelét… Egyszerűen nem számítunk, ez az igazság. Nem is tudják, kik, milyen emberek laknak itt. „Kisduna sor…” – mondják, és aki sosem járt itt, az is elhúzza a száját erre.
– Orvos?
– Hozzánk nemigen jön ki, de a Duna Tsz-ben nekünk is megtartja a rendelést A Szabadkikötő portájáról telefonálhatunk sürgős esetben. Ezerháromszáz méter az út.
A Betonházban két szerszámkészítő, elektronműszerész és egy lakatos család lakik még.

Így igaz. Lent az ártéren két, lécekből összetákolt kapu között rugdosták néhányan a labdát. Gyerekek, fiatalemberek, köztük cigányok is. Közülük kerültek ki beszélgetőpartnereink: Balogh Gábor, Balogh Ferenc, Csonka Imre és a többiek. A „nagygyárban” dolgoznak feleségestől, szinte valamennyien. Öt-hat éve, ugyanazon a helyen. Betanított vagy segédmunkások…
Mint akik régen vártak az alkalomra, felszabadultan beszéltek.

„Se út, se kút, se villany, itt semmi nincs, csak adó, meg büntetés, az jön mindig.”
„Egy háromszor-három méteres szobában lakom a feleségemmel és a kisfiammal.
Az ajtó hasadékaiba rongydarabokat dugdostam, hogy télen ne fújja be a havat a szél, nyáron ne szálljon be a por. Nagy nagyzolásból, de egy kis verandát építettem az ajtó elé. A rendőr észrevette, meg is büntettek.”

„Még nem tudom, hogy oldjam meg. Szeretnék egy konyhát magamnak, amolyan mosogatót. De félek, hogy ráköltöm a pénzt, aztán úgy járok, mint az egyik magyar család pár éve. Szoba-konyhát építettek, még fürdőszobának is hagytak helyet. Palatetővel csinálták. Már pucolták kifele, amikor kijött egy mérnök két emberrel. Csákánnyal szétverték az egészet, de még a palát is darabokra…”
„Nehogy kiírják a nevünket az újságba!”

„Miért? Amit mondok, így igaz!”
„Mi ahányan voltunk a családban, feljöttünk Pestre. Mert a tsz-ben csak aljamunka jutott, azt meg nem szívesen csinálta egyikünk se. Itt, a nagygyárban meg mindig kell a melós, és mégiscsak más munka a nyolcórás. Nekünk talán nincsen jogunk hozzá?”
„Az ember kíméli magát, ahogy tudja. Próbál közelebb férkőzni a pénzhez, meg a rendes élethez. A faluban? Hát igen, ott már benn volt a villany. Itt meg nemrég is, megkérdezik a gyárban: »Na, mit szólsz az Orion űrhajóshoz?«”
Csak legyintettem, hogy jaj, éppen nem voltam odahaza. Nem mertem megmondani, hogy mí még a petróleumlámpánál tartunk…”
„A gyáriak bíztattak, hát elmentem a tanácselnökhöz.
Fogadónapja volt, mégse engedtek be.”

 

„Ők nem jönnek hozzánk, mi meg nem jutunk be. Kitől tudnák meg, kik vagyunk, hogy élünk? 13 éves korom óta dolgozom. Négy évig a Martinban, napi két vagon meszet rakodtunk ki ketten. Ki is készült a szívem, azért mentem át a Motorba csomagolónak. Lehet utánam érdeklődni, bárhol…”
„Hárman aludni egy ágyban! Ott se kipihenni magát az embernek, se semmit nem lehet. Mit integetsz Kati, ez nem szégyen!”

Itt, három lakásba mentünk be. A tenyérnyi szobákban alig lehet megmozdulni, elképzelni is nehéz, hogyan takarítják tisztára őket. A falakon: Kiváló Dolgozó, szocialista brigádok, levelek, családi fotók, naiv-falvédők, festmények.
Séta közben. Ha csak jobbra néz az ember: csodálatos vízparti sétány. A koradélután kemény árnyékai között világos foltok. A mélyre taposott földúton sétáló, meg-megálló csoportocskák tűnnek fel: tarka ruhás nők, fehér inges férfiak s közöttük, vagy előttük hancúrozó kisgyerekek.
Egy asszony szalad utánunk az úton, suhogó tiszta kötényben. Panaszkodik. A büntetésekkel kezdi, hogy ők már 8900 forintnál tartanak. Egy konyháért meg egy disznóólért. A közlekedéssel, a nyáron poros, ősszel és télen járhatatlan utakkal folytatja.
„Belépőnk volt a BM Klubba, de egyszer se mentünk el. Mire kigyalogolnánk a HÉV-hez, akár vissza is fordulhatunk tisztálkodni… Az egyetlen, ami itt van, a szomszédolás.”

 

Beljebb, egy hevenyészett stégen fehér bőrű fiatal férfi. Zoknit mos. „Már ne haragudjanak, van igazolványuk?” Mögöttük kertajtó csapódik, rögtön az asszony viszi a szót. Csontos, vékony, határozott. Drogista egy gyógyszertárban. A férje technikus, most ugyan rakodó. Negyedik éve laknak a Kisduna-soron, albérletből jöttek, a házat 35 ezerért vették. Gyerek nincs; „még csak az hiányozna”.
Négy év alatt, amióta itt laknak, színházban nem voltak, moziban is csak kétszer. „Gyűjtünk, hogy elköltözhessünk…”
Kis kunyhó, kilóg a sorból. Szinte utunkat állja. Belátni a szobába; az ágyon maszatos kisgyerek játszadozik. A kerítésnél pipázó öregember.
– Ez olyan telep, amelyik ötven éve azért nem kap semmit, mert meg fogják szüntetni. Adót, községfejlesztést fizetünk, de itt mit fejlesztenek? A villanyra mindenki az utolsóját szánta rá. A saját költségünkön kezdtük bevezetni. Már túljutottunk az első házakon, amikor kijött egy hájas pali valamelyik hivatalból és leromboltatta az egészet. Volt egy tanácstagi beszámoló, kérték, hogy segítsünk leküzdeni a tbc-t, meg az influenzát. Megkérdeztem tőlük, hát nem a sötétség, a petró a legnagyobb ellenségünk? Meg, hogy nyitott kútból iszunk, amibe a gyerekek mindent beledobálnak?
– Még döglött macskát is! – kiált utánunk elmenőben.
Zsadon Béla, a KÖZFÉM KTSZ szerszámkészítője, 15 éve.
– Bejönnek?
Mészszagú konyha, két félhomályos kis szoba.
– Miért költöztek ide? Nem volt más lehetőségem.
Megnősültem, jött a gyerek, valahol lakni kellett. Jól megvagyunk és nem panaszkodom. Az egyetlen a villany, ami nagyon kellene.
Hevenyészett polcon Lenin-kötetek.
– Párttag?
– Igen, kommunista vagyok.

Sötétedés után. Koromsötét. A lámpák fénye csak az ablaküvegekig ér el. Majdhogy kézenfogva vezetnek a telep végére, az öreg Balogékhoz. A bútorok közt, villanásnyi helyeken látni csak a zöld linóleum-padlót: asztal, két nagy, ódivatú fotel, négy fekhely, szekrény – vagy 20 négyzetméternyi területen.
A szobaajtóhoz támaszkodva, villogó-fekete fiú gitárt penget, a dívány sarkán 15-16 éves nyúlánk, szép lány, karján kisgyerekkel. Ismerősök jönnek, egyre többen leszünk. Van aki csak beköszön, és távolabb húzódva, a ház előtt áll meg. A cigányokról folyik a szó. Hogy azok sem egyformák. És aki munkakerülő, csavargó köztük, attól szenved a többi is, azok miatt terjed a sok rossz róluk. Ezért nem segítik őket a hivatalos emberek sem… Vitatkoznak. Hangosan, szenvedéllyel.
Nem válogatják a szavukat, rólunk már el is felejtkeznek.
Felerősödik a gitár, énekelnek.

Az utolsó ház, ahova bemegyünk, Földi Györgyé. Még a tanácsnál ajánlották, hozzá menjünk először, őt szeretik az itteniek. Végigkísér bennünket a telepen. Kávéval, vermuttal fogadnak. Iszunk, ismerkedünk. Földi György mesél. A telepről, az emberekről.
– Egy tanácsülésen azt mondta doktor X elvtárs rólunk:
„Maguk partizánok, elfoglalták ezt a területet.” Erre felálltam és azt mondtam: „A partizánokról nekem más jut eszembe. És különben, hogy maga ott ülhet a vörös asztalnál, azt nekik is köszönheti…” Mi mind a hárman munkásőrök vagyunk, a lányom, a feleségem, meg én is. Előttem így nem példálózzon senki… Az is fel tud dühíteni, ha hülyének néznek bennünket. Nemrég az egyik szomszédom rendelt 25 mázsa tüzelőt. Idehoztak vagy tizenötöt Mondtam neki, ne vegye át. Erre kijött másnap egy szemüveges, bóbitás hajú ellenőr, még neki állt feljebb: „Mi az, maga magyar ember létére, a cigányokat védi?” „Már amelyiket!” – gondoltam.

– Azt például nemigen, amelyik sértődésből úgy rámhúzott egy karóval, hogy tízcentis repedés támadt a fejemen. Vagy azt se, aki miatt a tsz-beliek a fekete himlőt kívánnak ránk… De én azt mondom: köztük sincs több ilyen, mint bárhol másutt. Persze, még azokon se nagyon csodálkozom, ahogy itt élnek? És a gyerekek? Egy nem tudná megmondani, ki az a Böbe baba vagy a Mici mackó. Bizonyisten megfogadtam, ha bevezetik a villanyt, kiállítom a televíziót az udvar közepére. Ne csak azt lássák már három éves koruktól, mi megy a bokrok tövében.
Tizenegy óra. Borús, nyugodt éjszaka. Mögöttünk Csepel, előttünk a Körút fényei. Nincs kedvünk a HÉV-hez menni, gyalog indulunk a város felé. Beszélgetünk. A riportról, az emberekről, akik egyforma szenvedéllyel és egyforma szavahihetőséggel védik a kétféle igazságot.
„Adót fizetünk, községfejlesztést, miért nem fejlesztenek?”
„Nem állandósíthatjuk ezt a települést.”

Földesi József– Puskás.L Tamás
Élet és Irodalom, 1968

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top