Ma, amikor boldog-boldogtalan magyarországi diktatúráról beszél, s aki a virtuális Hyde-parki emelvényen áll, telekiabálhatja ezzel Európát is, érdemes egy kicsit elrévedni, valójában milyen is egy diktatúra. De most nem a politikai felszínt, a pártállami berendezkedést vagy az erőszakszervezetek felhasználását vizsgálva, hanem a „munkás hétköznapokat”. Annál is inkább érdekes lehet ez, mert olyan politikai szereplő is akad ma, aki szerint az ötvenes évek „Rákosi-rendszeréhez” hasonlít a mai világunk. A Kádár-kor meg egyenesen jobb volt. Legyinthetnénk, megmosolyoghatnánk az ambiciózus elemzőket. Pedig ezzel nem szabad tréfálni. Inkább gondolkozzunk el, emlékezzünk vissza. Hogyan is működött egy valódi diktatúra.
A politikai döntéseket moszkvai mintára akkoriban Rákosi Mátyás, Kádár János és a legfelső pártvezetés hozta, de kellettek a végrehajtók is. Mindig és minden téren. A vallatószobákban, a bíróságokon, a munkahelyeken, iskolákban. Ezek az emberek általában semmihez sem értettek, vagyis „mindenhez”, de a hatalom kiszolgálásához biztosan.
Mint például Molnár Erik kommunista jolly joker, aki éppen ott ártott ahová állították. Volt népjóléti-, majd tájékoztatásügyi miniszter, kétszer külügyminiszter, és kétszer igazságügyi miniszter, a Legfelső Bíróság elnöke, majd a forradalom után Magyar Történelmi Társulat elnöke. E poszton is sokat lehet ártani. S persze egyetemi tanár, akadémikus, kilónyi kitüntetése mellett kétszeres Kossuth-díjas. A külügyminiszterséget a kivégzett Rajk Lászlótól, az igazságügyi miniszterséget az ÁVÓ-n meggyilkolt Ries Istvántól vette át. Igazságügyi miniszter először a joghalál szempontjából is mélypontnak számító 1950-1952 közti időszakban volt. Utódja Décsi Gyula az ÁVH Vizsgálati Osztályának vezetője lett, majd egy bányász következett, aki szűk két év alatt egy gyorstalpaló segítségével egészen a miniszterségig vitte. A „megfelelő embert a megfelelő helyre”: a megbízható kommunista elvtársak bármilyen poszton megállják a helyüket. Ebből aztán komoly kalamajka keletkezett. Nem árt emlékezni rá. Több százezer ítélet a tanú rá.
A szovjet megszállással érkező napi terrort nem tekintem „hétköznapinak”, mert egy rendkívüli helyzet következményei voltak. Emberek ezreinek meggyilkolása, tízezreinek elhurcolása rabszolgamunkára, a napi rutinná váló fosztogatások, nemi erőszak, „vetkőztetés”, a részeg tobzódás még a háború következménye volt. Ugyancsak nem tekinthető „hétköznapinak” a leszámolás a politikai ellenfelekkel a népbíróságokon, vagy „népítéleteken”, a bíróságokon a koncepciós eljárások eluralkodása. Nem számítom ide a kommunisták egymás közti leszámolásait, a kommunista eszméből fakadó hatalomgyakorlás természetes és törvényszerű megnyilvánulásait. (A Rajk-pertől, egészen Péter Gábor elítéléséig.) Szintén más napra taroznak az államosítások, bár ez esetben a tízezres nagyüzemektől az egy két főt foglalkoztató mozikig, fodrászatokig, kocsmákig és családi vállalkozásokig egyetlen pillanat alatt egy élet, vagy több generáció munkájának gyümölcse veszett kárba, legtöbbször szó szerint.
Milyen is volt hát ez a hétköznapi terror? Olyan, hogy börtönbüntetésre, vagy javító-nevelő munkára ítélhettek – de akár halálra is -, embereket, ha „közellátási bűncselekményt” varrtak a nyakukba. Például, ha a családjuknak enni akartak adni, s eltitkolták az állam elől, hogy ezért levágtak egy disznót, csirkét, bárányt, s nem „szolgáltatták azt be”. Vagy esetleg, ha városiak lévén „szereztek” valahol élelmiszert, nagyobb adagot, mint a megengedett néhány kiló zsír, kolbász vagy liszt, s azt a kamrájukban „rejtegették”. Hogy a jegyrendszerben a kiszabott fejadagnál többet, jobbat tudjanak adni a gyermekeiknek. „Forintvédő bizottságok” alakultak a stréberekből és az asszonyok szatyraiban kotorásztak. Honnan van ez a káposzta? Csak 1952-ben negyvenezer embert ítéltek el közellátás elleni bűncselekményért! De négymilliót kényszerítettek az „ügyeskedésre”, csalásra a megtébolyodott állammal szemben. Márpedig az emberek nem születtek csalásra. Az emberek tisztességesen akarnak élni, s ezt tagadta meg tőlük minden hétköznap a diktatúra. Ennek aztán súlyos, máig ható lelki, erkölcsi és egészségügyi következményei lettek. S persze gazdasági következményei. A „trükközés”, a kiskapuk keresése. Kicsiben és nagyban is.
A diktatúrában a munkafegyelmet is bírósági eszközökkel akarták javítani. A „csasztuska”, munkaverseny meg a „zakatolás” kevés eredménnyel járt. Ha a munkás a rossz gépeken, rossz alapanyagból nem megfelelő terméket állított elő – a selejt! -, vagy esetleg tönkrement valamilyen műszer, hamar rásüthették a bélyeget, hogy a „társadalmi tulajdon elleni bűncselekményt” követ el. Hiszen minden társadalmi tulajdonban volt. Az említett évben harmincezer ilyen büntetést szabtak ki a magyar bíróságok. És akkor még örülhettek is az emberek, ha nem jutott el az ügy a rettegett „szabotázsig”. Azért halál járt.
A diktatúrában előfordulhatott, hogy egy este becsengettek és egy papírlapot nyomtak az emberek kezébe és másnap már az utolsó mentsvára, az otthona is másé lett. Általában persze egy említett jolly jokeré, aki mégse lakhatott tovább a bányász kolónián, ha már miniszter lett. Hajnalban jött a teherautó, s a kitelepített mehetett valahová a Hortobágyra a „kényszerlakhelyére”. S becsengethettek egy internálási végzéssel is, amit aláírhatott egy ávós alezredes, (neki egy három hónapos gyorstalpaló is elegendő volt) s az ember mindenféle bírói ítélet nélkül, csak úgy, egy két évre ott találhatta magát a magyar Gulagon, vagy a hírhedt recski táborban, „míg meg nem döglik.” Hétköznapi dolog volt. Évente tízezreket érintett, s persze a családtagokkal százezreket.
Ha az ember igazolatlanul mulasztott a munkahelyén, vagy „önkényesen” kilépett, esetleg mondott is „valamit”, egy pillanat alatt a bíróság elé került. Ilyesmiért két-három hónap „járt” csak, de az illető káderlapjára rákerült a folt, s előbb utóbb dosszié is született róla. S akkor már nehezen engedte el a diktatúra. „Rájárt”, figyelte, ha vádlott kellett valamilyen perhez, elővették. Megfigyelték, talonban tartották. Zsarolták. Gyermekeitől elvették a tanulás lehetőségét. Kértek tőle valamit. Beszervezték. Hamis tanúzásra kényszerítették. Családját rávették, hogy tagadja meg őt. Feleséget, hogy váljon el. Önkritikát követeltek a kollektíva előtt. Ítélje el önmagát, az ellenséget, az imperialistákat, vagy éppen azokat, akik a nem hétköznapi diktatúra áldozatai voltak. Mindszentyt és a fekete reakciót, Rajkot és Titoista bandáját, Pálffyt és Horthysta tisztjeit, Grőszt és imperialista felbujtóit.
Éberség! Mennyire megkeserítette az emberek életét ez a hétköznapi jelszó. Egy irodai szekrényben felejtett kulcs: felhívás az imperialisták kémeinek. Hozzáférhetnek a leltárhoz! Jó esetben csak fegyelmi, önkritika lett a következménye.
A hétköznapi diktatúra kedvenc kifejezése volt az „izgatás”. Mi minden ellen lehetett „izgatni”! A népi demokratikus meggyőződés ellen, a téesz ellen, a tanácsválasztás ellen, az ötéves terv ellen, a munkásosztály ellen. Ha valaki elküldte a kommunistákat melegebb éghajlatra, már „konkrét ellenforradalmi tettek területére lépett.” Bánhatta földje, be is csukták. S akik egy életen át a bezárt fiukért, s a földért éltek, ilyenkor bizony sokszor nem láttak más kiutat, mint a kötelet feldobni a padlásgerendára. Nem ölték meg őket, csak felakasztották magukat. Nem a diktatúra statisztikájában szerepelnek. Valami „magyaros” sajátosság… Mint ez a „széthúzás” is. Beköltöztek a házadba, elvették a földedet, börtönbe zárattak „ideológiai” okokból, gyalázták mindazt, ami neked fontos – hazát, kultúrát, nemzetet? S játsszák ezt ma is, csak más kottából?
Bizony van úgy, hogy nem lehet mindenkivel összetartani, pedig milyen kevesen vagyunk, s milyen nagyon kellene az összefogás. A megbocsátás szép gesztus, kinek-kinek a saját döntése. A bűnbánat is. S megnyugtató, hogy egyszer egy áttetsző éjkupolában mindenkinek számot kell adni tetteiről.
Szerencsés Károly